Pecunia non olet (a pénznek nincs szaga). Sokan ismerik ezt a szólást, s az is közismert, hogy Vespasianus császárhoz (képünkön) köthető. Az viszont talán nem annyira köztudomású, hogy néhány országban a római uralkodó nevét viselik az utcai vizeldék.
Suetonius Caesarok élete című könyvéből ismerjük a történetet:
Titus, a fia, egyszer szemére vetette, hogy még a vizelés megadóztatását is kieszelte; Vespasianus erre Titus orra alá dugta az első befizetésből származó pénzdarabot, s közben azt tudakolta, „bántja-e a szaga” (sciscitans num odore offenderetur), Titus tagadó válaszára (non olet) azt mondta: „Pedig látod, ez abból a vizeletből való (atqui ex lotio est).
(Ford. Kiss Ferencné)
Eme anekdota a szállóige alapja, ebből alakult ki a „Pecunia non olet” mondás. Vespasianus üres államkincstárat örökölt Nérótól, így számos adót vetett ki, hogy feltöltse az államkasszát. Így adóztatta meg az utcai vizeldék működtetőit, akik főleg a gyapjúkallózók közül kerültek ki, hiszen ők az ammóniát tartalmazó vizelettel tisztították a gyapjút. A császár szerint a kallózók ingyen jutnak munkájuk egyik fontos összetevőjéhez, így jogos a megadóztatásuk.
Az évszázadok folyamán néhány országban – Franciaországban, Olaszországban, néhány dél-amerikai államban – a császár nevéből köznevesült szó – vespasienne, vespasiano, vespasiana – jelzi az utcai vizeldéket. (Felső képünkön egy ilyen létesítmény látható a franciaországi Honfleur településen.)
