Élete
Munkássága
Sir Henry Hallett Dale angol fiziológus és farmakológus volt. Ő és Otto Loewi 1936-ban megkapták az élettani és orvosi Nobel-díjat „az idegingerületek kémiai átvitelével kapcsolatos kutatásaiért”.
Dale 1894-től orvostudományt tanult a Cambridge-i Egyetemen, 1903-ban négy hónapot töltött Paul Ehrlichnél Frankfurtban, majd farmakológusként dolgozott a University College Londonban, ahol 1905-ben találkozott Otto Loewival. 1904-től a Wellcome’s Physiological Research Laboratory vezetője volt Londonban. 1909-ben Cambridge-ben szerzett M.D. orvosi diplomát. Az orvosi képzést a londoni St Bartholomew’s Hospitalban is végezte. 1914-ben a londoni Nemzeti Orvosi Kutatóintézetben töltött be vezető állást (a Biokémiai és Gyógyszerészeti Tanszék igazgatója). 1906-ban felfedezte az oxitocin hormont az agyalapi mirigyben. Úgy találta, hogy fontos funkciója van a szülés folyamatában és a szoptatásban.
Sok éves munka során Dale és munkatársai izolálták az acetilkolint a gombákból, és felfedezték lehetséges neurotranszmitter szerepét (1914 körül), amit aztán Loewi bebizonyított. 1921-ben Loewi megállapította, hogy amikor a béka szívében az idegeket stimulálták, egy általa vagus anyagnak nevezett kémiai anyag szabadult fel, amelyet Dale acetilkolinként azonosított. Ez az anyag közvetlenül is stimulálhatja a szívet, demonstrálva az idegi jelek kémiai átvitelét.
Dale elve arra a hipotézisre utal, hogy minden idegsejt csak egy neurotranszmittert használ, de ez jóval később kiderült, hogy téves. Az elv elnevezése John C. Ecclestől (1954) származik, aki Dale 1934-ben tartott előadására hivatkozott, de Dale maga soha nem fogalmazta meg kifejezetten ezt az elvet írásaiban. Az 1940-es években arról vitatkozott Eccles-szel, hogy az idegi jeleket kémiai úton (Dale) vagy elektromosan (Eccles) továbbítják-e a szinapszisokban. Később felismerték, hogy az átvitel általában kémiai, néha elektromos úton történik.
Munkája bővítette a renin-angiotenzin-aldoszteron rendszerrel kapcsolatos ismereteket.
