Élete
Munkássága
Nelly Sachs német-svéd költő és drámaíró volt. A nácik felemelkedéséből adódó tapasztalatai a második világháborúban Európában, zsidó társai gyászának és éveinek megrendítő szószólójává változtatták. 1966-ban Sámuel Joszef Ágnonnal megosztva irodalmi Nobel-díjat kapott „kiemelkedő lírai és drámai műveiért, amelyek Izrael sorsát megragadó erővel ábrázolják”.
Leonie Sachs a németországi Berlin-Schönebergben született 1891-ben, zsidó családban. Szülei a gazdag természetes gumi- és guttapercha-gyárosok voltak. Gyenge egészségi állapota miatt otthon tanult. Táncos tehetségének korai jelei mutatkoztak, de védelmező szülei nem ösztönözték a szakma gyakorlására. Nagyon védett, introvertált fiatal nőként nőtt fel, és soha nem ment férjhez. Kiterjedt levelezést folytatott barátaival, Selma Lagerlöffel és Hilde Dominnal. Ahogy a nácik átvették a hatalmat, egyre jobban megrémült, és egy ponton elveszítette a beszédkészségét, ahogyan a következő versben emlékszik vissza: „Amikor jött a nagy rémület / megnémultam.” Sachs idős édesanyjával Svédországba menekült 1940-ben. Lagerlöffel kötött barátsága mentette meg életüket: nem sokkal halála előtt Lagerlöf közbelépett a svéd királyi családdal, hogy biztosítsa a szabadulásukat Németországból. Sachs és édesanyja a náci Németországból Svédországba tartó utolsó járaton szöktek meg, egy héttel azelőtt, hogy Sachsnak koncentrációs táborba kellett volna jelentkeznie. Svédországban telepedtek le, és Sachs 1952-ben svéd állampolgár lett.
Egy apró kétszobás lakásban élt Stockholmban, Sachs hosszú éveken át egyedül gondozta édesanyját, és svéd és német fordításokkal támogatta életüket. Édesanyja halála után Sachs számos pszichotikus összeomláson esett át, amelyeket hallucinációk, paranoia és a nácik általi üldöztetés téveszméi jellemeztek, és több évet elmegyógyintézetben töltött. Továbbra is írt, amíg kórházban volt, és végül annyira felépült, hogy egyedül éljen, bár mentális egészsége törékeny maradt. A legrosszabb összeomlása nyilvánvalóan az váltotta ki, hogy német beszédet hallott egy svájci utazása során, hogy átvegye az irodalmi díjat. De megbocsátó magatartást tanúsított a fiatalabb németekkel szemben, és levelezett a háború utáni időszak számos németül beszélő írójával, köztük Hans Magnus Enzensbergerrel és Ingeborg Bachmannal.
Gyakran említik mély barátságát Paul Celan költővel, „testvérrel”. A köteléküket Celan egyik leghíresebb költeménye, a „Zürich, Zum Storchen” („Zürich, A gólyafogadó”) írta le. Sachs és Celan osztozott a holokausztban és a zsidók sorsában a történelem során, érdeklődésükben a zsidó és keresztény hiedelmek és gyakorlatok iránt, valamint irodalmi modelljeik; képeik gyakran rendkívül hasonlóak voltak, bár egymástól függetlenül fejlődtek. Barátságuk támogató volt a szakmai konfliktusok során. Celan művészi belharcoktól is szenvedett (Claire Goll plágiumvádjai) a munkája fogadtatása miatti csalódottság időszakában. Amikor Sachs találkozott Celannal, hosszas vitába keveredett Moses Parchment finn-zsidó zeneszerzővel az Eli: A Mystery Play of the Suffering of Israel című drámájának adaptációja miatt. Celanban talált valakit, aki megértette művészként szorongását és nehézségeit.
Sachs költészete intenzíven lírai, és a német romantika némi hatását tükrözi, különösen korai munkásságában. A költészetet, amelyet fiatal nőként írt Berlinben, inkább a kereszténység ihlette, mint a judaizmus, és hagyományos romantikus képeket és témákat használ. Ennek nagy része egy boldogtalan szerelmi kapcsolatra vonatkozik, amelyet Sachs tinédzserkorában szenvedett el egy nem zsidó férfival, akit végül meggyilkolnak egy koncentrációs táborban. Miután Sachs értesült egyetlen szerelme haláláról, sorsát összekötötte népe sorsával, és sok szerelmi dalszöveget írt, amelyek nemcsak a szeretett halálával végződtek, hanem a holokauszt katasztrófájával is. Maga Sachs már nem úgy gyászol, mint egy elbizonytalanodott szerető, hanem mint a zsidó nép megszemélyesítője a történelemmel és Istennel való zaklatott kapcsolatában. Gyászának finoman romantikus elemekkel való egyesítése összhangban van a kabbala képeivel, ahol a Shekhinah Isten jelenlétét jelképezi a földön, és gyászolja, hogy Isten elszakadt népétől a szenvedésükben. Így Sachs romantikája lehetővé tette számára, hogy öntudatosan németből zsidó íróvá fejlődjön, nyelve ennek megfelelően megváltozott: a holokausztról szóló első költészetében még mindig virágos és konvencionális, egyre tömörebbé és szürreálisabbá válik, visszatérve ugyanazon képek és trópusok sorozata (por, csillagok, lehelet, kövek és drágakövek, vér, táncosok, víztől szenvedő halak, őrület és mindig csalódott szerelem), olykor csak az olvasói számára érthető módon, de mindig megindítóan és zavaróan. Noha Sachs nem sok szerzőre hasonlít, úgy tűnik, Celan mellett Gertrud Kolmar és Else Lasker-Schuler is hatással volt rá.
1961-ben Sachs elnyerte az első Nelly Sachs-díjat, a németországi Dortmund városa által kétévente ítélt irodalmi díjat, amelyet az ő tiszteletére neveztek el. A város Walter Steffenst bízta meg, hogy az ő misztériumjátéka alapján komponálja meg az Eli című operát, amelyet 1967-ben mutattak be az új operaházban. Amikor Sámuel Joszef Ágnonnal együtt 1966-ban irodalmi Nobel-díjat kapott, észrevette, hogy Agnon Izraelt képviseli, míg magáról azt mondta, hogy „A zsidó nép tragédiáját képviselem.” Az ünnepségen felolvasta a „Repülésben” című versét.
