Nem annyira köztudott, hogy honfoglaló őseink körében igen népszerű tevékenységnek számított a koponyalékelés – igaz, az úgynevezett jelképes (vagy szimbolikus) trepanáció, amikor a beavatkozás során egy éles késsel kikaparták vagy kivésték a koponyacsont külső rétegeit, de nem nyitották meg a koponyaüreget. A kereszténység felvételével ugyan eltűnt a pogány cselekedetnek tartott művelet, de még a XII. században is előfordult ilyen beavatkozás: példa rá III. Béla magyar király koponyamaradványa.
A szimbolikus trepanáció nem azonos a sebészeti célú koponyalékeléssel. A „műtétet” végző gyógyítók szakavatottan végezték a dolgukat: lemosták és fertőtlenítették a bőrt, leborotválták a hajat és fájdalomcsillapítót alkalmaztak, majd a lágyrészek bemetszése és félrehajtása után kimetszették a csontot. A vérzés csillapítása utána bőrt és az alatta lévő lágyrészeket visszaillesztették a helyükre, végül bevarrták, vagy kapcsokkal és kötésekkel rögzítették.
A szakemberek több száz koponyát vizsgáltak meg a honfoglalás korából, s a következő eredményre jutottak: a beavatkozást végző sámánok általában 8-14 milliméter átmérőjű, kör vagy elliptikus alakú bevágást véstek a koponyacsontba, legfőképp a koronavarrat és a nyílvarrat találkozásánál, az úgynevezett bregmapontban (bragma mérőpont); s csak felnőttek esetében hajtották végre, gyerekeknél nem.
A tudósok úgy vélik, hogy a jelképes koponyalékelés egyértelműen magyar sajátosság, azaz hungarikum: ilyen műveletet ugyanis a Kárpát-medencében gyakorlatilag csak a honfoglaló eleink végeztek.
Bár az még nem világos, hogy a szimbolikus beavatkozás egy rituális gyógyítási folyamat része vagy pusztán szakrális tevékenység volt-e, a jelképes trepanáció az Árpád-házi királyok pogány szokásokat betiltó rendelkezései következtében lassan megszűnt – bár a legkésőbbi ismert jelképes koponyalékelés példája III. Béla király maradványa. (Ugyanakkor újabban felmerült az nézet is, hogy Kálmán királyé a megvizsgált koponyamaradvány…)
A honfoglalók műveltsége (szerk. Sudár Balázs)
Nemeskéri, J., Ery, K. és Kralovánszky, A. (1960): A magyarországi jelképes trepanáció. Anthrop. Közl., 4: 3–32.
