Az 1930-as években nemcsak az élő műsor, de a sportközvetítés is csodának számított. Sokan el se hitték, hogy ilyen létezhet, de Hitler követelte, a német olimpiát mindenkinek látni kell.
Miután már rádióadást tudtak közvetíteni, adott volt, hogy a mozgóképet is el kell juttatni a nézőkhöz. Az első elektromechanikus megoldásokban egy forgótárcsa bontotta fel a képet, a vevőkészülékben pedig egy másik tárcsa forgása állította össze azt. Ezt az elmosódott, ugráló képet egy kis lyukon keresztül lehetett csak látni. Mivel ez határozottan rontott az élvezeten, hamar váltottak modernebb technikára. A megoldást a képbontó cső (ikonoszkóp) jelentette és a katódsugárcsöves képernyő, amellyel már tisztán elektronikus úton lehetett rögzíteni és megjeleníteni.
Élőben folytak az első műsorok, de a stúdió hatalmas kamerái és technikai berendezései nem tették lehetővé, hogy a szabadban, külső helyszínen is tudjanak élő műsort sugározni. 1936-ban Nagy-Britanniában és Németországban is volt adás, de ezek még mondhatni kísérleti fázisban voltak.
Hitler számára kifejezetten fontos volt propagandaszempontból is, hogy az ott megrendezett olimpia kiemelkedően jól szerepeljen, és hogy azzal együtt eljusson mindenkihez. A történelemben először közvetítettek versenyeket élőben televízióban, így biztos megoldásokra volt szükség.
Egy különleges filmkamerával filmszalagra rögzítették az eseményt, ami nem egy zárt kazettában tekeredett fel, hanem azonnal tovább haladt az előhívóberendezésbe, amely folyamatosan, fél perc alatt előhívta a felvételeket. Egy úgynevezett képbontó berendezésbe vezették a még nedves filmszalagot, amely a kockákat elektromos jelekké alakította, így az kis késéssel, de továbbította a nézőknek.
Mivel még nem voltak magánkézben a vevőkészülékek, csak a német posta által kijelölt közösségi helyeken működtek a televíziók, ott gyülekeztek a nézők. Hiába a kezdetleges technika, közel 70 órát közvetítettek megszakítás nélkül az 1936-os olimpia eseményeiről a köztévében.
