Már az ókorban is az egyik leggyakoribb kábítószernek számított az ópium. A görögöknél a mágikus tulajdonságokkal felruházott máknövény fontos szerepet kapott a gyógyításban és a vallási szertartásokon. A máktermesztés központja Mekoné (a „mákváros”) volt, egy mítosz szerint Démétér istennő ezen a helyen ajándékozta a mákot az embereknek. Jól ismerték bódító, altató és mérgező hatásait, hiszen számos ábrázoláson – domborműveken, vázákon, kisplasztikákon – látható az alvás (Hüpnosz), az éjszaka (Nüx) és a halál (Thanatosz) istene is máknövénnyel a kezükben.
A rómaiak átvették a görögöktől a gyógyítás módszereit, eltanulták az ópium alkalmazását. Az orvosok főleg Galénosz tanításait követték, aki számtalan betegségre javallotta az ópiumot, de kikötötte, hogy gyermekek nem kaphatnak belőle és azt is tanácsolta, hogy hosszabb ideig ne használják, mert azzal megmérgezik a szervezetet. Alkalmazása annyira elterjedt, hogy a gazdagabb római családok háziszerként tartották, s hosszabb utazásokra is magukkal vitték.
A római császárok sem vetették meg bódító hatását: Titus valószínűleg ópium-túladagolásban hunyt el, Nerva, Traianus és Hadrianus is szerhasználók voltak – utóbbi imádott fia halála miatti bánatában ópiummal követett el öngyilkosságot. A már említett Galénosz, Marcus Aurelius háziorvosa szerint a császár is rendszeres ópiumhasználó volt, ami megmagyarázza közismert sztoikus nyugalmát.
Ajánlott olvasmány:
Bayer István: Drogok és emberek
