Az ókori görögök barbárnak tartották mindazokat, akik más nyelven beszéltek, mint ők. A rómaiak barbarus formában vették át a szót, ami egy idő után már nemcsak idegent, hanem műveletlent, kulturálatlant is jelentett. A császárkorban további jelentésváltozáson esett át a szó, amikor a római hadsereget főleg germán vagy más nép katonái alkották, ekkor lett a jelentése a köznyelvi, beszélt (vulgáris) latinban ’katona’. A barbarus aztán lerövidült bravus alakra, amiből később az olasz bravo szó származik (előbb ’derék, bátor, jó” értelemben, de a nézők is így fejezték ki tetszésüket a színházban és az operában is: bravo, bravissimo!)
A bravo szó természetesen idővel újabb jelentésekkel bővült: olyan férfire mondták, aki olyan bátor, aki mindenféle bűnre, gazságra kapható, azaz bérgyilkos. A XVI. században Olaszországban terjedt el az a szokás, hogy gazdag, nagyratörő és lelkiismeretlen nagyurak felbéreltek bravókat, hogy eltegyék láb alól az útjukban álló ellenfelüket. Talán a leghíresebb bravo Sparafucile, Verdi Rigoletto című operájának egyik szereplője.
Képünkön Andrea Mastroni Sparafucile szerepében Verdi: Rigoletto című darabjában, Royal Opera House, 2017. Fotó: Mark Douet
Irodalom: Federmayer István: A jelen lévő ókor
