Élete
Munkássága
Walter Rudolf Hess svájci fiziológus volt. 1949-ben António Egas Moniz-al megosztva Fiziológiai és orvostudományi Nobel-díjat kapott „annak a szerepnek a felfedezéséért, amelyet az agy bizonyos részei játszanak a belső szervek működésének meghatározásában és koordinálásában”.
Hess Lausanne-ban, Bernben, Berlinben, Kielben és Zürichben tanult orvosnak. Több évig szemészként dolgozott, mielőtt az élettan felé fordult. 1912-től nyugdíjba vonulásáig, 1951-ig a Zürichi Egyetem Fiziológiai Intézetében dolgozott, amit megszakított egyéves kutatói tartózkodása Max Verwornnál Bonnban. 1917-ben rendes tanárrá és az intézet igazgatójává választották, 1925 óta a Leopoldina tagja is volt. Kutatásai még diákkorában kezdődtek, és kezdetben a vérkeringés és a légzés szabályozására összpontosított, mielőtt megkezdte korszakalkotó szubkortikális stimulációs kísérleteit, amelyek 1949-ben elnyerték a fiziológiai és orvosi Nobel-díjat a diencephalonnak mint az autonóm idegrendszer központjának felfedezéséért. Tudományosan is foglalkozott a motoros készségek szervezésével, melynek eredményeként modern fogalmakat dolgozott ki az extrapiramidális motoros képességekről. Idős koráig az autonóm idegrendszer és a psziché kölcsönhatására is összpontosított.
Kísérleteiben sikerült érzelmeket, például haragot kiváltani macskákban az agy elektródáival. Erich von Holst később csirkékkel, José Manuel Rodriguez Delgado (Yale Egyetem) pedig majmokkal és emberekkel végzett hasonló kísérleteket.
