Élete
Munkássága
Ralph Johnson Bunche amerikai diplomata és polgárjogi aktivista volt. 1949-ben Spingarn-érmet kapott a Színes Emberek Előrehaladásának Nemzeti Szövetségétől (NAACP), 1950-ben pedig Nobel-békedíjat a palesztinai válság megoldásáért tett erőfeszítéseiért.
Iskolás korában sportolóként is kitűnt, amerikai focit, kosárlabdát és baseballt játszott. A Los Angeles-i Kaliforniai Egyetemen való részvételt egy sportösztöndíj tette lehetővé, amely minden kiadását fedezte. 1927-ben summa cum laude végzett az osztálya élén.
A Harvard Egyetem ösztöndíjával és a Los Angeles-i fekete közösség által összegyűjtött 1000 dollárral Bunche politológiát kezdett tanulni. 1928-ban fejezte be mesterképzését, és felváltva tanított a Howard Egyetemen, illetve doktorált a Harvard Egyetemen. Egy Rosenwald-ösztöndíj segítségével 1932-től 1933-ig Afrikában végzett kutatásokat, ahol Togoland és Dahomey gyarmati uralmát hasonlította össze. Disszertációjáért 1934-ben Toppan-díjat kapott kiemelkedő társadalomtudományi kutatásért. Dolgozott a Northwestern Egyetemen, a London School of Economics and Political Science-en és a dél-afrikai Fokvárosban.
Bunche egész karrierje mindig is a tanításhoz kötődött, például 1928 és 1950 között a Howard Egyetem Politikatudományi Tanszékén. 1950 és 1952 között a Harvard Egyetemen is tanított, és tagja volt a New York-i oktatási tanácsnak, a Harvard Egyetem felügyelőbizottságának és az Institute of International Education igazgatótanácsának, valamint az Oberlin College, a Lincoln Egyetem és a New Lincoln School vagyonkezelője volt. 1953-1954-ben az Amerikai Politikatudományi Társaság (APSA) elnöke volt.
Bunche mindig is aktív volt a polgárjogi mozgalomban. A Howard Egyetemen eltöltött ideje alatt még fiatal radikálisnak tekintették, aki bírálta az amerikai társadalmi rendszert és fekete szervezeteket hozott létre. A Swarthmore College Race Relations Intézetének társigazgatójaként szerzett tapasztalatai befolyásolták. 1936-ban megírta A World View of Race (1936) című művét, 1944-ben pedig Gunnar Myrdal svéd társadalomtudóssal közösen szerkesztette az Egy amerikai dilemmát.
Számos tevékenység következett, amelyek a Franklin D. Roosevelt által összehívott, kisebbségekkel foglalkozó „Fekete Kabinet” tagjává is váltak. Tevékenysége összehozta Martin Luther Kinggel is. Meggyőződése mindig félreérthetetlen volt: a faji előítéletek megalapozatlan jelenségek, amelyeknek nincs tudományos alapja a biológiában vagy az antropológiában, és „a faji szegregáció és a demokrácia összeegyeztethetetlenek”. Véleménye szerint a feketéknek folytatniuk kell az egyenlő jogokért folytatott küzdelmet, miközben vállalják a szabadsággal járó felelősséget, a fehéreknek pedig ki kell állniuk amellett, hogy „a demokrácia színvak”.
A második világháború idején Ralph Bunche-t 1941-ben a Stratégiai Szolgálatok Hivatalába (a CIA elődjébe) osztották be, és társadalomtudományi elemzői szerepet töltött be, 1943 és 1944 között az Afrika szekciót vezette. 1945-ben a karibi területek ügyekért felelős biztosa lett, 1946 és 1954 között pedig az Egyesült Nemzetek Szervezetének vagyonkezelői ügyeinek vezetője. 1948-tól 1949-ig döntő szerepet játszott közvetítőként a palesztinai háborúban, amelyben ENSZ-közvetítőként és a meggyilkolt Folke Bernadotte utódjaként vette át az izraeli nép és az arab államok közötti tárgyalásokat. Közvetlenül az 1949-es fegyverszüneti megállapodások után Harry S. Truman amerikai elnök afrikai és közel-keleti külügyminiszteri pozíciót ajánlott neki, amit ő visszautasított. New York szalagos felvonulással köszöntötte Bunche-t, Los Angeles pedig „Ralph Bunche Day”-nek nyilvánította. Előadáskérésekkel ostromolták, 1949-ben megkapta a Spingarn-díjat a Színesek Elősegítésének Országos Szövetségétől, 1950-ben pedig ő lett az első fekete bőrű, aki elnyerte a Nobel-békedíjat.
1954-ben Ralph Bunche az ENSZ politikai ügyekért felelős helyettes államtitkára lett, de nem sokkal ezután kivonult a politikai életből, és nemzetközi békepolitikával, fejlesztési segélyekkel és afrikai államok nemzetközi testületekbe való felvételével foglalkozott. Már 1956-ban ismét megjelent közvetítőként a szuezi válság idején. 1960-ban és 1963-ban az ENSZ kongói békefenntartó erőinek szervezője volt. A további feladatok közé tartozott az 1963-as jemeni háború sikertelen közvetítése, 1964-ben a ciprusi konfliktus békefenntartóinak megfigyelése, valamint az India és Pakisztán közötti háborúban 1965-ben megfigyelő erő megszervezése. 1967-től az ENSZ főtitkár-helyettese volt, egészen 1971-ig, egészségügyi okokból történő lemondásáig, majd nem sokkal később cukorbetegségben meghalt.
