Eleinte a pajzsokon, illetve a csatában megjelölt harcosokon köszönt vissza ez a kombináció, ezzel jelezték hovatartozásukat, nehogy összekeverjék egymást a harcmezőn.
A lovagi tornákon saját jelölést kaptak a jelentkezők, így pajzsukra egy szimbólum került, esetleg egy egyedi színösszeállítás. A 11-12. században már mindenki által használt harci eszköznek számított a pajzs, amin könnyen lehetett jelezni, hogy mely udvarhoz, mely országhoz tartozott a kardforgató. Idővel ezekből alakultak ki a címerábrák.
A jellemzően fából készült pajzsokra kerültek fel a különféle borítások, melyek festett lenvászonból, bőrbőr, esetleg prémből készültek, a gazdag családoknál pedig akár aranyból, ezüstből. Zöld festést eleinte ritkán használtak, mert nem tűnt ki a környező táj színeiből.
Egy idő után már a harcmezőn kívül is használták a szimbólumokat, főleg a nyertes katonák, házak jeleit, melyek megjelentek hivatalos okmányokon, díszpajzsokon is.
Idővel kaptak egyetemes jelentést a színek, mely hagyománnyá is vált a kultúrák között. A piros az erőt, a vért, míg a fehér a hűséget, a tisztességet, tisztaságot jelképezi, a zöld pedig a szeretetet, a földet képviseli. A magyar zászlón a címerből származó színek kominációja van jelen, mely először a reformkorban jelent meg. 1848-ban ezt a színhasználatot már törvénycikk tette hivatalossá, ám a forradalom leverése után betiltották. Pár évvel később, az 1867-es kiegyezés idején véglegesítették.
