Élete
Munkássága
Jaroslav Heyrovský cseh kémikus volt. 1959-ben kémiai Nobel-díjat kapott „a polarográfiás módszerek felfedezéséért és kidolgozásáért”.
1909-ben fizikát, matematikát és kémiát tanult a Prágai Egyetemen. 1910 és 1914 között a londoni University College-ban folytatta tanulmányait. 1913-ban Sir William Ramsaytől kapott tudományos fokozatot. Az első világháború következő éveiben besorozták az Osztrák-Magyar Honvédségbe katonának. Az orvosi szolgálatban radiológiai vegyészként alkalmazták. Ennek ellenére folytatta tanulmányait, és 1918-ban Prágában doktorált. 1920-ban habilitált a prágai egyetemen. Ezután ott dolgozott fizikai kémia előadóként. Londonban 1921-ben megkapta a tudomány doktora (D.Sc.) fokozatát. A Prágai Egyetemen Heyrovský 1922-ben egyetemi docens, 1926-ban pedig a fizikai kémia rendes professzora lett. 1950-től a prágai Károly Egyetem újonnan alapított Polarográfiai Intézetének vezetője volt. Ez az intézmény később a „Csehszlovák Tudományos Akadémia Heyrovský Polarográfiai Intézete” lett. Az intézet ma is az ő nevét viseli.
A róla elnevezett Heyrovský-érmet az elektrokémia területén elért különleges eredményekért ítélik oda. Heyrovskýt 1933-ban az Amerikai Művészeti és Tudományos Akadémia tagjává választották. 1956-tól a Leopoldina Német Természettudományi Akadémia tagja. 1955-ben a Drezdai Műszaki Egyetem díszdoktora címet kapott.
Amikor 1918-ban megvédte doktori disszertációját, Kucera professzor jelen volt, és felkeltette Heyrovský érdeklődését a csöpögő higanyelektróda iránt. Ezeket az elektrokapilláris erők vizsgálatára használták. Ehhez a kísérletvezető vagy lemérte a lehullott higanycseppeket, vagy meghatározta a csöpögés idejét. Az értékeket diagramban ábrázoltuk az alkalmazott elektrokémiai potenciál függvényében. 1921 végén Heyrovský azzal az ötlettel állt elő, hogy megmérje az elektrokémiai cellán és így a csöpögő higanyelektródán átfolyó elektromos áramot. Ezek a kísérletek csak akkor váltak lehetővé, ha egy különösen érzékeny tükör galvanométert használtak. Akkoriban csak ezek a műszerek tudták megmérni az apró elektrolízis áramokat (nA-tól µA-ig) a higanycsepp elektródán az alkalmazott potenciál függvényében. 1922-től munkatársaival ilyen áram-feszültség görbéket kézzel rögzített. Megállapítást nyert, hogy az oldott kémiai anyagok elektrolízise lépcsőzetes jeleket eredményez. A szint magassága a koncentrációtól függött. Például a fémionok nyomnyi tartományban (10 … 100 µmol/l) továbbra is kimutathatók voltak. A lépcső helyzete a potenciáltengelyen azonban jellemző volt a reagáló anyagra. A polarográfiának ez a higanycseppelektródát használó elektrokémiai elemzési módszere a következő évtizedekben gyorsan elterjedt az egész világon. Lehetővé teszi a higanyelektródán átalakítható anyagok mennyiségi és minőségi elemzését.
Heyrovský és kollégája, Shikata 1924-ben fejlesztette ki az elektromechanikus polarográfot. Ez az eszköz automatikusan polarogramokat tudott rögzíteni, és így jelentősen megkönnyítette a polarográfiás kísérleteket. Ez az elektromechanikus műszertípus dominált a következő 40 évben. Ezt követően kerültek használatba az elektronikus potenciosztátok, amelyeket a higanycsepegő elektródához kapcsoltak. Napjainkban egy modern polarográf teljesen számítógépes vezérlésű. 1926-tól Heyrovský publikálta az első publikációkat az új módszerről. Ezt követően a diffúziókorlátozott áramok és az elektródreakciók mechanizmusainak elméleti tanulmányozásának szentelte magát. Kifejlesztette a higanynyaláb elektródát és a váltakozó áramú polarográfiát is. Ez utóbbiban az egyenletesen változó feszültségre egy váltakozó feszültséget raknak, a váltakozó áramú összetevőt pedig analitikus jelként mérik.
Jaroslav Heyrovský könyveken keresztül is hozzájárult módszerének terjesztéséhez. Ezek a könnyen érthető művek mind az elméleti alapokra, mind a gyakorlati kezelésre irányulnak, beleértve a konkrét elemzési utasításokat is.
