Élete
Munkássága
Irving Langmuir amerikai kémikus és fizikus volt. 1932-ben kémiai Nobel-díjat kapott „a felületi kémia területén végzett kutatásaiért és elért eredményeiért”.
Miután 1903-ban a Columbia Egyetem bányászati szakán szerzett diplomát, a későbbi Nobel-díjas Walther Nernst Fizikai Kémiai Intézetében dolgozott Göttingenben és 1906-ban doktorált.
Langmuir ezután a New Jersey állambeli Hoboken-i Stevens Institute of Technology-ban tanított 1909-ig, majd a General Electrics Research Laboratory-ban. Itt töltött ideje alatt számos elméletet fejtett ki a fizika és a kémia területén, kifejlesztette a kondenzációs higany vákuumszivattyút, a gáztöltésű wolfram izzólámpát, számos vákuum rádiócsövet, valamint az atomhidrogénnel történő hegesztési eljárást.
Első tudományos munkája az izzólámpákkal foglalkozó doktori disszertációjának folytatásából származott. A vákuumtechnológia fejlesztésével sikerült kifejlesztenie a nagyvákuumú izzólámpát, egy évvel később felfedezte, hogy a wolframszál élettartamát meg lehet növelni, ha a lámpát inert gázzal töltik fel A filamentumok vákuumban és különböző gázkörülmények között végzett további vizsgálatai arra késztették, hogy a forró szálakból származó töltött részecskéket tanulmányozza (termoionos emisszió).
Langmuir volt az egyik első tudós, aki plazmával foglalkozott, és ő volt az első, aki ezt a nevet adta az ionizált gázoknak. Kidolgozta az elektronhőmérséklet fogalmát, és 1924-ben feltalált egy módszert ennek a hőmérsékletnek a mérésére, a róla elnevezett Langmuir szonda mérést.
Az első világháború alatt Langmuir a haditengerészet megbízásából egy tengeralattjáró-felderítő munkacsoportot vezetett.
Az első világháború után Langmuir a vegyértékhéjak és az izotópok fogalmán keresztül is hozzájárult az atomelmélethez és az atomszerkezet feltárásához.
1916-ban Langmuir kísérletileg kimutatta, hogy a gázmolekulák nem rugalmasan verődnek vissza a felületekről, hanem monorétegként adszorbeálódnak. 1917-ben Katherine Blodgett csatlakozott a General Electrichez. Együtt fejlesztették tovább az egyrétegű réteg fogalmát és az ilyen felületeket leíró kétdimenziós fizikát. A szilárd anyagokon történő gázadszorpció mellett egyre inkább a szerves molekulák és polimerek határrétegeire összpontosítottak a víz-levegő határfelületeken, amelyeket ezért Langmuir-Blodgett rétegeknek neveznek. 1932-ben Langmuir kémiai Nobel-díjat kapott. A felületi kémia dózisegységét, a Langmuirt róla nevezték el.
1938 után Langmuirt egyre jobban érdekelte a légkörtudomány és a meteorológia. Megfigyelte a szél által alkotott szabályos algafelhőket a tenger felszínén, és elsőként írta le a Langmuir-keringés jelenségét, amelyet később róla neveztek el.
Az 1940-es években a General Electricnél Vincent Schaefferrel az időjárás mesterséges befolyásolását vizsgálta a felhők szárazjéggel való beoltásával (később Bernard Vonnegut a General Electrictől ezüstjodidot javasolt).
Langmuir tiszteletére az American Chemical Society kolloid- és interfésztudomány fizikai-kémiai vonatkozásaival foglalkozó Langmuir folyóiratát róla nevezték el. Tiszteletére az Amerikai Fizikai Társaság és az Amerikai Kémiai Társaság Irving Langmuir-díjat adományoz fizikai kémiából, illetve kémiai fizikából.
A Nemzeti Tudományos Akadémia és az Amerikai Művészeti és Tudományos Akadémia munkatársa (1918). Megkapta a Faraday-érmet (IEE), a Franklin-érmet, a Perkin-érmet a Vegyipari Társaságtól és a John J. Carty-díjat a Nemzeti Akadémiától. 1932-től a Leopoldina tagja, 1935-től a Royal Society külföldi tagja, 1949-től pedig az Edinburgh-i Királyi Társaság tiszteletbeli tagja. 1951-ben az Académie des Sciences levelező tagja lett.
