Közismert tény, hogy több száz éves hagyománya van az ottani kovács szakmának, a japán karkészítés pedig az egyik legmegbecsültebb munkák közé sorolható napjainkban is. A második világháború idejében viszont más volt a helyzet.
Minden tisztnek az oldalán ott lógott a precízen megmunkált fegyver, egyenesen parancsba adták viselését a második világháború alatt is.
Az előírás miatt viszont megsokszorozták a kardok előállítását, így olyan kovácsokat is munkába állítottak, akik csak alig ismerték a hagyományos japán kardkészítést. Az előállítás felszínes volt, a megfelelő acél, a tamahagane helyett pedig olyan hozzávalókat választottak, melyeknek sokkal rosszabb volt a minőségbe, meg sem közelítette az eredeti jellemzőit.
Komoly problémát hozott a háború elvesztése is, ugyanis az amerikaiak “gyűjtésbe” kezdtek, tömegestül vitték át a tengeren az eredeti, utánozhatatlan mestermunkákat. Kijelenthető volt, hogy több eredeti japán kard volt Amerikában, mint hazájában.
1945-ben úgy döntöttek, hogy betiltják a kardok készítését, de még a kardhoz köthető harcművészeteket sem űzhették a japánok. Halom számra semmisítették meg a halálos fegyvereket, hogy ne kerülhessen az ellenség kezébe.
Egészen 1953-ig vártak arra, hogy ismét munkába állhassanak a megbecsült mesteremberek, és nekik is komoly előírásoknak kellett megfelelni. Érvényes tanúsítvánnyal kellett rendelkezniük, a fiatalabbaknak minimum egy 5 éves tanoncképzést kellett teljesíteniük, és a kovácsok havonta csak két mesteri kardot állíthattak elő.
Ezután nem készült el úgy mesteri szamuráj kard japánban, hogy azt ne regisztrálták volna.
