Élete
Munkássága
Sir Charles Scott Sherrington angol neurofiziológus volt. Az idegsejtek funkcióival kapcsolatos felfedezéseiért 1932-ben Edgar Douglas Adriannal együtt megkapta az orvosi Nobel-díjat.
1897-ben ő alkotta meg a szinapszis kifejezést. Sherrington fiziológiailag megalapozta a neurológia szakterületét.
Mostohaapja ihlette orvosi képzését a St. Thomas’ Kórházban és a Royal College of Surgeons-ban kezdte, majd 1879-től a cambridge-i Caius College-ban folytatta orvosi tanulmányait. Sherrington érdeklődését az idegrendszer iránt az 1881-es londoni Nemzetközi Orvosi Kongresszus keltette fel.
1885-ben, a Cambridge-i Egyetemen végzett államvizsgája után Sherrington hosszú időt töltött Németországban. Berlinben Hermann von Helmholtz előadásait látogatta, akit mélységesen csodált. A kontinensen végzett képzését követte első kinevezése a St. Thomas Kórház élettani előadójává; később a Brown Institute professzorává és orvosi igazgatójává nevezték ki (1891). Sherrington négy évig itt maradt, majd kinevezték a liverpooli élettan tanszékére. Az idegrendszerrel kapcsolatos legjobb munkái közül néhány a Brown Intézetben végzett kutatásokon alapult, köztük a gerincvelő hátsó gyökereiből származó rostok perifériás eloszlásáról szóló monográfiáján.
1906-ban jelent meg „Az idegrendszer integratív tevékenységéről” című könyve, amely Silliman előadásaira épült. Sherringtonnak ez a munkája fordulópontot jelentett a kísérleti emberi fiziológiában, mert először magyarázta meg John Hughlings Jackson fogalmait a funkció eredetéről, és számos új kifejezést vezetett be.
Miután 1895-ben fiziológiaprofesszorként dolgozott Londonban, Sherringtont 1913-ban Oxfordba nevezték ki, hogy Francis Gotch utódjaként átvegye a fiziológia tanszéket. A háború után új kollégájával, Edward George Tandy Liddell-lel belevetette magát a háború által megszakított testtartási mechanizmusok kutatásába. Egy optikai miográf segítségével elkezdte kutatni azokat a „miotatikus” reflexeket, amelyeket egy izom nyújtása vált ki.
Sherrington 1932-ben kapta meg az orvosi Nobel-díjat a reflexes események és az idegszövet regenerációs folyamatainak kutatásáért.
Ahogy öregedett, élete munkájának értelméről filozofált. 1933-ban a Cambridge-i Egyetemen „Az agy és mechanizmusai” címmel tartott beszédében egy kis időt töltött az „agy, mint az elme szerve” témával. Arra a következtetésre jutott, hogy a test és a lélek közötti egyértelmű kapcsolat nem mutatható ki. Amikor 1931-ben Bernben tiszteletbeli diplomát kapott, Leon Asher fiziológus rövid beszédet tartott, amelyben Sherringtonról, mint az „idegrendszer filozófusáról” beszélt. A ceremónia sok résztvevője azt hitte, hogy Sherrington már rég halott. Személyes megjelenése a beszéd után hangos éljenzést váltott ki a hatalmas közönségből. Ez az ováció először megzavarta Sir Charlest, de aztán a tőle megszokott kedvességgel megköszönte.
