Élete
Munkássága
Eugene Gladstone O’Neill amerikai drámaíró, 1936-ban irodalmi Nobel-díjat kapott „az élet igazságával és szenvedélyes érzelmekkel teli drámai műveiért, amelyek tragédiafelfogását tükrözik”. Robert Frost mellett ő az egyetlen személy, akinek négy Pulitzer-díjat (1920, 1922, 1928, 1957) ítéltek oda – ezek közül az utolsó posztumusz volt.
Eugene O’Neill apja színész volt, ezért gyerekként már fiatalon megismerkedett a színházzal. Apja földhözragadt ír katolicizmusa és anyja, misztikusabb jámborsága alapozta meg Eugene isten- és vallásvizsgálatát, ami jellemezte drámáit.
Eugene O’Neill később apját okolta korai élete lidércnyomásos bizonytalanságáért („nem volt gyerekkorom”), valamint édesanyja drogfüggőségéért. Amikor nem turnézott a családjával, különféle katolikus bentlakásos iskolákba járt, mígnem tinédzserként sikerült átiratkoznia egy nem felekezeti iskolába. A nyári vakációt a család egyetlen állandó otthonában töltötte, egy szerény házban New Londonban, kilátással a Temzére. Az iskola elvégzése után 1906 őszén beiratkozott a Princetoni Egyetemre, de 1907 júniusában a szabályok megsértése miatt elbocsátották.
Ezután egyik munkahelyről a másikra került. Eugene O’Neill édesapja a társulat „menedzser-asszisztensévé” tette, O’Neill pedig a Missouri állambeli St. Louisból Bostonba utazott vele. Eugene, akit kevéssé érdekelt a munka, nem sokkal a szezon vége után indult első tengeri útjára. Tengerészként Dél-Amerikába és Dél-Afrikába tett utazásai elhurcolt emberekkel és mindenféle kitaszítottsággal hozták kapcsolatba, akikről sok szereplőjét mintázta. Argentínában először a Westinghouse Electrical Company műszaki rajzosztályán kapott állást, majd egy gyapjúcsomagoló üzemben La Platában, végül pedig a Singer varrógépgyár irodájában Buenos Airesben. Ezt követte egy tengeri utazás a dél-afrikai Durbanbe, majd vissza öszvértartóként egy marhaszállítón. Utána hosszú ideig teljesen pénztelen volt, és egy hajléktalan életét élte a kikötőnegyedben és a Buenos Aires-i tengerparton, majd New Yorkban és Liverpoolban. Végül közönséges tengerészként dolgozott egy brit tramphajón, amely New Yorkba vitte. Ezt követte utolsó tengeri utazása tengerészként a New York – Southampton amerikai vonalon.
Az 1911-1912-es évadban egy kis szerepben szerepelt apja társulatában, és a Connecticut állambeli New Londonban a helyi „New London Telegraph” riportereként dolgozott közel hat hónapig. Augusztustól decemberig huszonnégy verset írt, ezek többsége szatirikus. Biztosította az újság kiadója, Frederick P. Latimer rokonszenvét, alapvetően eltérő nézeteik ellenére. Latimer volt az első, aki felismerte, hogy O’Neill nagy irodalmi tehetséggel rendelkezik, bár a legmakacsabb és legtanulhatatlanabb társadalmi lázadónak tartotta.
Öt hónapig a Connecticut állambeli Wallingfordban található Gaylord Farm szanatóriumában maradt, hogy meggyógyítsa tuberkulózisát. Itt nemcsak az egészsége állt helyre valamelyest, de ez volt a fordulópont korábban céltalan életében is. A szanatóriumban megszállottan olvasta Ibsen, Strindberg, Nietzsche és Dosztojevszkij műveit, és késztetést érzett arra, hogy drámaíró legyen.
Körülbelül 15 hónap alatt tizenegy egyfelvonásost, két többfelvonásost és néhány verset írt. O’Neill 1920-ban Pulitzer-díjat kapott a Beyond the Horizon című drámájáért. Ő volt az első amerikai drámaíró, akit 1936-ban irodalmi Nobel-díjjal tüntettek ki drámai művének erejéért, őszinteségéért és szívből jövő érzéseiért, amely a tragédia eredeti gondolatát testesíti meg.
Drámáiban O’Neill többször is a belsőleg megtört karaktereknek szentelte magát, akik önámítással és mámorral próbálnak menekülni életük felelőssége elől. Radikális őszinteséggel tárja fel szereplőinek mélységeit, amelyek elfojtott bűntudatból, hamis érzésekből és beletörődésből állnak, és értelmetlen küzdelembe bonyolódnak egymással. O’Neill élete és munkássága közötti összefüggések a legszembetűnőbbek az 1941-ben elkészült Egy hosszú nap utazás az éjszakába című darabban.
Különféle irodalmi kiadványok rámutatnak O’Neill különleges szerepére a modern amerikai dráma fejlődésében. A szerző néhány vígjátéka közül csak az Ah, Wilderness! (1933), amely egy boldog családot ábrázol az Egyesült Államok függetlenségének napján 1906-ban, szerzett nagyobb hírnevet.
