Bár már az ókori Görögországban teret hódított a pergamentekercsek – mint a mai értelemben vett – könyvek „előállítása” és „birtoklása”, az írott szöveg igazi hódító útjára a római birodalomban lépett, midőn ipari méreteket öltött a szövegek másolása, a könyvkiadás és a velük való kereskedés. A könyvkiadót és könyvkereskedőt bibliopolának hívták, akinek sok rabszolga és írnok dolgozott a keze alá, s akik többségükben képzett és tanult írók, irodalmárok voltak.
Miután a „nagyipari” termelés következtében rengeteg könyv került forgalomba, idővel megnőtt a szerzők, alkotók, költők, tudósok (el)ismertsége is, hiszen egyre szélesebbé vált az olvasóközönség is a birodalomban. Így aztán egyre dagadt a szerzők keble is, amit nem is igyekeztek leplezni: Horatius egy helyen arról büszkélkedik, hogy új kötete „a tengeren is átkel”, más helyütt pedig arról értekezik, hogy verseit a Fekete-tengertől a hispán Ebro folyó partjáig idézik és olvassák. Ovidius (képünkön) sem maradt le a dicsőségben, egyenesen azt írja, hogy az egész akkor ismert világon ő a legolvasottabb szerző: „In toto plurinus orbe legor”…
