A szikvíz, szódavíz egy nyomás alatt lévő szénsavas víz. Önmagában szomjoltóként, illetve borhoz keverve fröccsként fogyasztják. Magyarországon Jedlik Ányos fejlesztette ki a gyártását, amit 1829-ben írt le „Mesterséges savanyúvizek” című tudományos tanulmányában.
Története
A természetes savanyú vizeket, a borvizeket, ahogy Erdélyben hívják, előszeretettel fogyasztották egész Európában.
Elsőként Joseph Priestley kísérletezett a szén-dioxiddal 1767-ben, vízben oldotta és megtapasztalta, hogy így fanyar ízű, ízletes folyadék keletkezik. Priestley módszere a gáz elnyeletésére túlságosan lassú volt. 1777-ben kezdték forgalmazni, egy Mr. Parker nevű feltalálónak köszönhetően Londonban. A máig ismert, két gömbből álló szifonban árulta Gazogene elnevezéssel. Az alsó részében volt a víz, a felső részben pedig borkősav és szódabikarbóna, amiből a szén-dioxidot nyerték. Ezt viszont még nem szódavíznek hívták.
Szódavíz előállítására első alkalommal Dublinban adtak szabadalmat 1809-ben W. F. Hamiltonnak, a szabadalmat Augustine Thwaites nevű patikus vásárolta fel, megalakította az „A. & R. Thwaites & Co.” nevű céget, amelyet „A szódavíz feltalálói, AD., 1799.” néven reklámozott. Priestley felfedezését alkalmazva a svájci J.J. Schweppe már jóval korábban kifejlesztett egy hatásos módszert szódavíz készítésére és 1783-ban megalapította a „Schweppes & Co.” cégét. A szódavíz a 19. század elejére lett ismertebb Angliában, miután Charles Plinth kifejlesztette a szódásszifont 1813-ban, amellyel úgy lehetett adagolni a szódavizet, hogy a palackból elillant volna a nyomás.
Magyarországon Jedlik Ányos 1826-ban fejlesztette ki. Az „apparatus acidularis”-nak nevezett szerkezetet először a rendtársaival használták, majd 1828-29-ben kezdett részletekbe menően foglalkozni a mesterséges savanyúvíznek ipari jellegű elkészítési módjával. Tudta, hogy Genfben már régóta gyártanak savanyúvizet, de az elkészítési módját titkolták. Csakhamar ő is kidolgozott egy hatásos módszert amit, 1830-ban publikáltak Bécsben. Ő fejlesztette ki a szikvíz olcsó nagyüzemi gyártását Magyarországon, ő találta ki azt is, hogy egy cső segítségével a szifon aljáról érdemes a szódavizet kinyerni, ezáltal több széndioxid marad a vízben.
„A mesterséges ásványvizeknek nem hátrányára, hanem előnyére, a feltalálóknak pedig nem szégyenére, hanem dicsőségére válik, ha sikerül a vízbe az eddig elértnél nagyobb mennyiségben juttatni szabad szénsavat, vagy még annál is nagyobbat, mint amennyit a természetes vizek tartalmaznak.”
Így kezdődik Jedlik Ányos latin nyelvű értekezése, amely rövid összegzésben mutatja be eredeti módszerét is „a szódavíz, nátrium-magnéziumos víz, Eger-, Selters-, Püllna-víz” készítésének módja címmel.
A következőket írja:
„az eljáráshoz olyan készülék szükséges, amely a víznek szénsavval való telítésére alkalmas, a szénsavgáznak saját készülékével valófejlesztése által…A szénsavgáz fejlesztésére szolgáló első edénybe beleöntjük a három- vagy négy rész vízzel hígított kénsavnak bizonyos meghatározott mennyiségét. Ezután porrá tört krétát, őrölt márványt, vagy ami sok tekintetből jobb, szitált (fa) hamut annyi vízzel keverünk össze, hogy folyékony pépet alkosson, és ezt ugyanabba az edénybe nyomjuk egy erre a célra valódugattyúval. Miután a fejlődő gáz a levegőnek legnagyobb részét egy szabad nyíláson át kihajtotta, az edényt légmentesen lezárjuk. A hamunak többször megismételt adagolásával a szénsavgáz az első edényből átnyomul a másodikba egy olyan csövön keresztül, amely a második edénynek csaknem az aljáig ér. Ez a második edény szódának vagy hamuzsírnak oldatát tartalmazza, amely a gázt a netalán magával szállított kénsavgőzöktől megtisztítja. Az így megmosott és sűrített szénsavgázt egy csap megnyitásával tetszés szerint lehet átereszteni egy harmadik hengeres edénybe, amelyben a telítésre szánt víz van. A kézzel mozgásban tartott edényben a víz a gázt könnyen elnyeli. Az elnyelt szénsavgázt a hamunak ismételt adagolásával addig pótoljuk, míg a kénsav azzal telítetté nem válik. Ennek megtörténte után az első edény alján lévő csapot megnyitva a mész- és káliumszulfátot sűrített szénsavgázzal kinyomatjuk és az edényt újra megtöltjük…”
Olyan készüléket fejlesztett ki, amellyel, alacsony költséggel lehetett vizet szén-dioxiddal dúsítani. Szódavíz mellett mesterséges ásványvizet is előállított, ekkor a vízhez többféle ásványi anyagot kevert. Készülékét folyamatosan továbbfejlesztette különböző szakemberek segítségével.
Bár nem Jedlik Ányos találta fel a szódavizet, azonban ő az első két dologban: a szódavíz-termelés és a gyakorlati felhasználás terén.
• A szén-dioxid sűrítésére ő már nem alkalmazott mechanikus légsűrítőt, hanem ennek érdekében a gyors vegyi bomlás előnyeit kamatoztatta. Ezzel sokkal egyszerűbb és olcsóbb lett az előállítás.
• Ő megoldásával lett elkerülhető a vízrészecskék ütődéséből és a levegővel való érintkezésből származó szén-dioxid-veszteség. Egy az edény aljáig érő csövön át nyerte ki a szódavizet.
Jedlik Ányos 1842. október 5-én Fáy András fóti pincéjéhez szüretre is elvitte a szódásüvegét, és a házigazda és a vendégek, közöttük Vörösmarty Mihály csodálkozása közepette elkészítette a legelső fröccsöt. Ő ezt németesen, spriccernek nevezte el. Vörösmartynak nem tetszett az elnevezés és ő találta ki helyette a fröccs szót. A szódavíztől gyöngyöző bor legelőször ezen a fóti szüreten vált itallá. Vörösmarty később a következőképp említi a fröccsöt a Fóti dal című költeményében: „fölfelé megy a borban a gyöngy”.
Legismertebb fröccs fajták:
- Kisfröccs: 1 dl bor + 1 dl szódavíz
- Nagyfröccs: 2 dl bor + 1 dl szódavíz
- Hosszúlépés: 1 dl bor + 2 dl szódavíz
- Házmester: 3 dl bor + 2 dl szódavíz
- Viceházmester: 2 dl bor + 3 dl szódavíz
- Háziúr (nagyházmester): 4 dl bor + 1 dl szódavíz
- Sport fröccs (lakó fröccs / kisházmester): 1 dl bor + 4 dl szódavíz
