Élete
Munkássága
Ludwig Karl Martin Leonhard Albrecht Kossel német biokémikus és a genetika tanulmányozásának úttörője volt. 1910-ben fiziológiai és orvostudományi Nobel-díjat kapott a nukleinsavak, a biológiai sejtek genetikai anyagának kémiai összetételének meghatározásában végzett munkájáért.
Kossel izolálta és leírta a nukleinsavban jelen lévő öt szerves vegyületet: adenint, citozint, guanint, timint és uracilt. Ezekről a vegyületekről később bebizonyosodott, hogy nukleobázisok, és kulcsfontosságúak a DNS és RNS, az összes élő sejtben megtalálható genetikai anyag képződésében.
Kossel fontos befolyást gyakorolt a biokémia más fontos kutatóira, köztük Henry Drysdale Dakinre, Friedrich Miescherre, Edwin B. Hartra és professzorára és mentorára, Felix Hoppe-Seylerre. Kossel 1895-től haláláig a Zeitschrift für Physiologische Chemie (fiziológiai kémia folyóirat) szerkesztője volt. Kossel fontos kutatásokat végzett a fehérje összetételével kapcsolatban is, és kutatásai a fehérjemolekula polipeptid természetének felfedezését jósolták.
Az ő tiszteletére nevezték el a Rostocki Egyetem Albrecht Kossel Neuroregenerációs Intézetét.
Tanulmányait a Rostocki Egyetemen végezte. Egyetemi tanulmányai befejezése után Kossel a Strassburgi Egyetemen kezdett dolgozni Felix Hoppe-Seyler tudományos asszisztenseként. Akkoriban Hoppe-Seylert intenzíven érdekelte egy olyan savas anyag kutatása, amelyet egyik volt tanítványa, Friedrich Miescher 1869-ben először kémiai úton izolált gennysejtekből. A fehérjével ellentétben az anyag jelentős mennyiségű foszfort tartalmazott, de magas savasságával nem hasonlított semmilyen eddig megfigyelt sejtes anyaghoz.
Kossel kimutatta, hogy a „nukleinnek” nevezett anyag egy fehérjekomponensből és egy nem fehérjekomponensből állt. Kossel tovább izolálta és leírta a nem fehérje komponenst. Ez az anyag nukleinsav néven vált ismertté, amely tartalmazza az összes élő sejtben megtalálható genetikai információkat.
1883-ban Kossel elhagyta Strassburgot, és a Berlini Egyetem Fiziológiai Intézetének kémiai osztályának igazgatója lett. Ezen a poszton Eugen Baumann utódja lett, és Emil du Bois-Reymond felügyelete alatt dolgozott.
Kossel folytatta korábbi munkáját a nukleinsavakkal kapcsolatban. Az 1885 és 1901 közötti időszakban sikerült elkülönítenie és elneveznie az öt alkotó szerves vegyületet: adenint, citozint, guanint, timint és uracilt. Ezeket a vegyületeket ma összefoglaló néven nukleobázisoknak nevezik, és biztosítják a stabil DNS- és RNS-molekulák kialakulásához szükséges molekulaszerkezetet.
1895-ben Kossel a Marburgi Egyetem Fiziológiai Intézetének igazgatója lett. Ekkortájt kezdett el vizsgálni a fehérjék kémiai összetételét, a fehérjékben a peptonná történő átalakulás során bekövetkező változásokat, a sejtek peptidkomponenseit és egyéb vizsgálatokat.
1896-ban Kossel felfedezte a hisztidint, majd kidolgozta a klasszikus módszert a „hexonbázisok” (az alfa-aminosavak, arginin, hisztidin és lizin) mennyiségi elválasztására. Ő volt az első, aki izolálta a teofillint, a teában és a kakaóbabban természetesen megtalálható terápiás gyógyszert.
1901-ben Kossel a Heidelbergi Egyetemen kapott hasonló posztot, és a Heidelbergi Proteinkutató Intézet igazgatója lett. Kutatásai előrevetítették a fehérjemolekula polipeptid természetének felfedezését.
Kossel 1910-ben fiziológiai és orvostudományi Nobel-díjat kapott a sejtbiológiai kutatásaiért, a sejtmag kémiai összetételéért, valamint a nukleinsavak izolálása és leírása terén végzett munkájáért.
Kossel életének utolsó éveiben fontos kutatásokat végzett a fehérjetípusok, protaminok és hisztonok összetételével kapcsolatban, és bevezette a flaviánsavat az arginin, hisztidin és lizin mennyiségi elválasztására a fehérjékben. Nem sokkal halála után megjelent egy monográfia, amely leírja ezt a munkát.
Kossel 1927. július 5-én halt meg. A németországi Heidelbergben nyugszik.
