Michelangelo Buonarroti –, teljes nevén Michelangelo di Lodovico Buonarroti Simoni; Caprese, 1475. március 6. – Róma, 1564. február 18.) az olasz reneszánsz kimagasló mestere, egyike a képzőművészet legnagyobb alakjainak. Bár önmagát mindig szobrásznak tartotta, nemcsak a szobrászatban, hanem a festészetben, az építészetben és a lírában is maradandót és jelentőset alkotott. Művészete eltér kora, a reneszánsz virágkorának művészetétől: hiányzik belőle az a harmónia, derű, elegancia, amely Leonardo da Vinci vagy Raffaello műveit jellemzi. Különc, magányos, önmarcangoló személyisége, amely állandó harcban állt önmagával és a világgal, arra késztette, hogy keserűségét szobraiban, verseiben örökítse meg. Alakjai általában tragikus hősök, akik a művészhez hasonlóan korlátaik közül igyekeznek kitörni. Életének tragédiája, hogy monumentális tervei közül nagyon kevés valósult meg teljes egészében. Aki meg akarja érteni Michelangelo művészi nagyságát, annak meg kell ismernie Michelangelót, az embert.Fiatal korában két férfi, két teljesen különböző személyiség volt rá meghatározó hatással: Lorenzo de Medici és Savonarola. A Medici-udvarban a platóni akadémia által megismerte a pogány életörömöt, az élet élvezetét, a szépség egyeduralmát. A bölcselő Arisztotelész helyett a költői Platón lett a filozófia egyeduralkodója. Michelangelo sokat tanult itt, a társaságban való részvétele kritikai szellemét élesítette, emberismeretét mélyítette.Savonarola egészen más elveket vallott. Kikelt minden művészet ellen, amely nem a vallást szolgálja, híveit felszólította, pusztítsák el azokat a festményeket, könyveket, melyek az élet szépségét emelik ki. Michelangelót borongós kedélye, társaságkerülő természete fogékonnyá tették az olyan kérdések iránt, amelyek az élet értelmét, a létezés célját feszegették, de amelyekre választ nem adott senki. Ezért találták szíven Savonarola szenvedélyesen ostorozó szónoklatai a bűnről, eget-poklot idéző felhívása a megtérésre. Míg alakjai a reneszánsz szépségeszményt testesítik meg, hiányzik a világukból az öröm, a boldogság, Michelangelo egyetlen művén sem ábrázolt ilyen érzelmeket. Ezért messze elkülönül a reneszánsz többi művészétől: hiányzik belőle a nyugalom, a szépségérzés, a harmónia. Alkotásainak szereplői mintha minden pillanatban vezekelnének amiatt, mert léteznek.Mindez Michelangelo lelki alkatából következik. Életrajzírói kemény akaratú, nehéz természetű, tekintélyt nem tisztelő emberként írják le. („Mindenki fél tőled, még a pápa is” – írta egyik barátja.) Előnytelen külseje miatt kisebbrendűségi érzésekkel küzdött. (Venusti arcképe erősen idealizáltan ábrázolja). Jellemzőek voltak rá a pánikszerű menekülések és a szinte üldözési mániáig fajuló érzések. Egész életében nagyon kevés hűséges barátja volt, nem tűrt meg maga mellett senkit.Bár családját szerette s mindig támogatta, hosszú ideig őket sem tudta elviselni. Életének eseményei csak fokozták pesszimizmusát, baljóslatú sejtelmeit. II. Gyula monumentális síremlékének kudarca nagy csapás volt művészetére. Szinte egész életében a pápák szeszélyeinek volt kiszolgáltatva, s ezért nem egy munkája befejezetlen maradt. Kénytelen volt elvállalni olyan feladatokat is, amelyek távol álltak tőle. Az a tény, hogy ezeket a feladatokat is hihetetlen magas művészi színvonalon oldotta meg, Michelangelo zsenialitásáról árulkodik. Örömtelen életének utolsó menedéke a művészet volt: olyan irammal vetette bele magát a munkába, amelynek nincs párja.Sok gyötrelmet okozott neki homoszexualitása is. Bár másságát nyíltan vállalta, a testi szerelmet Platón tanításainak megfelelően próbálta szellemi síkra terelni. A platóni eszmények és a testi vágy közötti küzdelmét fejezte ki gyönyörű férfiakat ábrázoló szobraiban, festményeiben, vonzalmairól nyíltan szóló verseiben.
