Hidegkuti Nándor (becenevén „Öreg”) (Budapest, 1922. március 3. – Budapest, 2002. február 14.) világhírű magyar labdarúgó, az Aranycsapat kiemelkedő csatára. Olimpiai bajnok 1952-ben, világbajnoki ezüstérmes 1954-ben. 69 válogatott mérkőzésen 39 gólt szerzett. A londoni 6:3-as mérkőzésen mesterhármast szerzett. Edzőként a Fiorentinával Kupagyőztesek Európa-kupája győztes 1961-ben. Ma az MTK Budapest FC Hungária körúti otthonát Hidegkuti Nándor Stadionnak nevezik. 1922-ben született Óbudán, polgári családban, Hidegkuthy Nándor néven. Édesapja vitézi címet kapott, első világháborús hős, díszpolgár volt, édesanyja gyárigazgató. Óbudai gyerekként a focit a Margit-kórház melletti, Bécsi út feletti grundokon, rongylabdával kezdte. „Hétéves lehettem, amikor arra ébredtem, hogy édesanyám a harisnyáját keresi. Én azt a párnám alatt rejtettem el, de már korántsem harisnyaként, hanem egy vadonatúj rongylabda alakjában. Az Újlaki Téglagyár környékén a grundon ez volt a legnagyobb érték, a rongyokból, a hazulról szerzett használt anyagokból összegyúrt átzsinegelt, kis kerek labda” – emlékezett vissza Hidegkuti Nándor. A mindig elsőként kapitánynak választott nyurga, vékony srácot a grundcsapatban még legtöbbször a kapuba állították magassága és bravúros védései miatt. A környékbeli óbudai Újlaki FC ekkoriban alakuló kölyökcsapatának intézője viszont középcsatárként látott benne a fantáziát, és pár év múlva, 16 évesen be is került az UFC felnőtt csapatába (pályájuk a korabeli téglagyár mellett, a mai Bécsi úti Praktiker áruház helyén volt). „Akkor a Harisnyagyárban dolgoztam, inas voltam, akárcsak a futballcsapatban. A gyárban a trafikba vagy a henteshez kellett futnom, hogy a segédek kedvébe járjak, a csapat Benjáminjaként pedig a felszerelést cipeltem a mérkőzésekre.” Gyorsan felfigyeltek a tehetségére, és 17 évesen már a szomszédos NB II-es Gázművek csapatához hívták, pár évvel később pedig a Duna másik partján, a XIII. kerületi Elektromos mezében játszott, két gyerekkori óbudai barát, Börzsei János és Rozsáli között. A nagy felfedezésre azonban még várnia kellett. Az emlékezetes 1943-as magyar-svéd előtt meghívták a válogatott kerethez, de a pehelysúlyú játékos – alig volt 60 kiló – Zsengellért mégsem szoríthatta ki a csapatból. A nagy kiugrás 1945-ben, néhány hónappal a háború után történt. Hidegkuti néhány Elektromos játékossal a zuglói Herminamezei AC csapatához szerződött, mert ott a prémiumot burgonyában, cukorban és babban „fizették”. Innen került a magyar B-válogatottba, és 1945. augusztus 20-án Bécsben játszott együtt Sárosi Györggyel. Az 1945 utáni években újjáéledő labdarúgást két csapat rivalizálása fémjelezte. Az egyik a nyilas időszak alatt megszűnt, de ’45 után nagy hagyományainak köszönhetően gyorsan újjáéledő MTK, a másik a Rákosi teljhatalmú honvédelmi minisztere, a nagy futballrajongó Farkas Mihály vezetésével a Kispestből államosított és támogatott Budapesti Honvéd volt. Hidegkuti 1947-ben, 27 évesen még lényegében politikai irányítás nélkül került az MTK-hoz. Előbb a válogatottban nemrégiben megismert FTC-s Sárosi doktor hívta a Ferencvároshoz. „Nándi, gyere hozzánk a Fradiba! – csalogatott a doktor, majd hazaérkezésünk után megbeszélte a vezetőjükkel, hogy a zöld-fehérekhez megyek. El is mentem az Üllői útra, de míg az igazolás aláírására várakoztam, valaki megjegyezte: Minek hozzátok ide Hidegkútit? Van itt nála jobb csatár! Érzékeny voltam, sarkon fordultam s meg sem álltam az MTK-ig. Az egyik vezető megkérdezte: Van kedve az MTK-ban futballozni? Hallgattam, de egy villanásnyi szünet után valaki válaszolt helyettem: Nándinak ez minden vágya… Mandik Béla, az MTK régi vezetője, a B-válogatott kapitánya beszélt helyettem, áradozott képességeimről. Soha nem bántam meg, hogy a kék-fehér mezt húztam magamra, s abban az egyesületben játszhattam, ahol Orth, Molnár, Titkos, Sas, Kalmár rúgta egykoron a labdát. Az MTK híres volt szép stílusáról, s nekem megfelelt ez a játékfelfogás a lapos, pontos adogatások, szellemes húzások, az ötletes, színes futball. Ezzel a játékkal nem csak a közeli országokba jutottam el, hanem két évvel a nagy világégés után közel-keleti portyára indultunk. Játszottunk Tel-Avivban, Jeruzsálemben, Haifában, megismertük Bukarest, Isztambul nevezetességeit. Óriási élmény volt ez a nehéz háborús évek után valamennyiünk számára.” Hidegkuti az MTK játékosaként három bajnoki címet nyert, hatszor lettek másodikok, és egyszer harmadikok. Az MTK színeiben 302 mérkőzésen 202 gólt lőtt. A polgári Hidegkuti családban édesapja köztiszteletben álló díszpolgár, első világháborús hős, vitézi címmel, az édesanya gyárigazgató. Az ifjú Nándor a vitézi rend által szervezett események főszereplője a 20-30-as években. E polgári származás az ötvenes években még komoly gondot okozott karrierjében, például az Aranycsapatba bekerülése során. A kommunista párt hatalomátvétele után nehéz helyzetbe került a Hidegkuti család. „Édesapám addigra már elvesztette a munkáját. És akkor már bajban volt az édesanyám is, akit ki akartak tenni a gyárból, nem beszélve rólam, akit sokan a múltunk miatt egyszerűen levegőnek néztek. Sebes Gusztáv segített. Azt mondta: az elvtársak fejéből ki kell törölni, kik voltunk. Ki kell találni egy másik Hidegkuti családot. És ezt az újat egy film segítségével be kell mutatni az elvtársaknak, az országnak. Guszti bácsi maga dirigálta a filmet, amit aztán a Filmhíradóban közzé is tettek. Ebben az édesanyám már munkásnő volt, nagy kendővel a fején a gépnél serénykedett. Élmunkásnő lett! Bemutatták, ahogyan dolgozik, elmesélték, munka mellett milyen nehezen nevelte a családot… Akik ismertek minket, tudták, hogy nem igaz. Mégis, ők is elfogadták, hogy nem azok vagyunk, akiknek eddig gondoltak. Elfogadták, hogy ezentúl új arcunk van, hogy mások lettünk. Édesanyám így aztán a továbbiakban is a gyárban maradhatott. Én meg, immáron mint munkásfiú, játszhattam Öcsiékkel…”[forrás?] 1956 után 1956 után az Aranycsapat tagjai közül többen külföldön maradtak, mint a Honvéd külföldi túrájáról vissza nem térő Puskás, Kocsis, Czibor. Hidegkuti ebben az időszakban sem szándékozott végleg elhagyni Magyarországot. Érdekes, Hidegkutit is érintő epizód az 56-os szabadságharc kitörése előtt forgatott filmvígjáték, az (amúgy ironikusan rendszerkritikus) „A csodacsatár” esete, melyben Puskás Öcsi is szerepelt. A film jeleneteit már felvették, amikor külföldön maradása miatt a hatalom számára Puskás árulóvá és nemkívánatossá vált, így a filmet nem akarták Puskással levetíteni. Ezért a film összes Puskással készült jelenetét újraforgattatták, a másik „csodacsatárral”, Hidegkutival. 1945 és 1958 között 69 mérkőzésen szerepelt és 39 gólt szerzett. Első válogatottbeli szereplése: Még nem volt az MTK játékosa, hanem több más fővárosi kisegyesület után éppen a HAC támadója, amikor 23 évesen bekerült a válogatott keretbe. „És milyen érdekes körülmények között… 1945. szeptember 30-án kiballagtam az Üllői útra, ahol a románokkal mérkőztünk. Kíváncsi voltam a mieinkre. És mit ad Isten, azonnal az öltözőbe küldtek. Gallowich Tibi bácsi röviden közölte, hogy Szusza Feri sérült, én állok be a helyére. Az utcáról lettem válogatott. Két góllal tettem le a névjegyemet, amúgy hét kettő lett a javunkra.” A világháború után eleinte hosszabb-rövidebb kihagyásokkal, csupán beugróként jutott szóhoz Kocsis Sándor, Puskás Ferenc, esetleg Czibor Zoltán szerepkörében. 1950-től vált rendszeressé a játéka, de még az 1952-es olimpián is többször csak jobbszélsőként „fért be”. A válogatottban igazi szerepkörét 1952-ben találta meg Sebes Gusztáv, amikor már 30 éves elmúlt. Feledhetetlen az „évszázad mérkőzésén”, a londoni 6-3-as találkozón rúgott három csodálatos gólja – ez volt pályafutásának a csúcspontja. Kimagasló teljesítményét mutatja, hogy e mérkőzésen lőtt még egy szabályos gólt, 1:0-nál, amit a bíró les címén nem adott meg. „Ő minden idők egyik legjobb magyar labdarúgója. A hátravont középcsatár addig ismeretlen poszt volt, ezzel az újítással meglepte az ellenfeleket” nyilatkozta Buzánszky Jenő. Edzőként is nagyon sikeres volt: a Fiorentinával megnyerte az olasz kupát és a KEK-et, a Győrrel magyar bajnok lett, a Kairó Nationallel ötszörös egyiptomi bajnok, rendszeresen 90.000 néző látogatta a mérkőzéseiket. 75 éves volt, amikor az egyiptomi klub a technikai igazgatói állást kínálta neki. Ő azonban – saját elmondása szerint – a csúcson akarta abbahagyni: 1980-ban hazajött Magyarországra, s bár Győrbe és az MTK-ba is hívták, kijelentette, többé nem edzősködik – és szavát meg is tartotta. „Szép volt a játékos-pályafutásom. Amikor a válogatottban kimentünk a pályára, óriási élmény volt, hogy rengeteg külföldi jött el mérkőzéseinkre, mert szép játékot akartak látni. Szeretet vett körül bennünket mindenütt, s öröm volt hallgatni a mérkőzés előtt a magyar Himnuszt. Edzőként is nyugodt légkör volt körülöttem. Elmondhatom, úgy éltem és dolgoztam, ahogy én akartam. Boldog ember vagyok” – nyilatkozta.
