Nemcsak nyertek a szövetségesek, náluk kifejezetten jobb volt a halálozási arány. Ennek a penicillin volt az oka.
Míg a németeknél minden 6. ember, az amerikai és brit katonák közül csak minden 25. halt meg a háború alatt. Egy-egy sebesült katona sokszor már hetek alatt felgyógyult, mehetett vissza a frontra, míg a németek teljesen harcképtelenné váltak. Az ő sebeik sokkal többször fertőződtek el, így nekik egy lövedék okozta horzsolás is egyenlő lehetett a halálos ítélettel.
A németekkel ellentétben már a második világháborúban ismerték a csodaszert, ami jelentősen csökkentette a sebfertőzés általi halált. Mindezt egy véletlen felfedezésnek köszönhetjük, pontosabban egy tudós figyelmetlenségének.
Alexander Fleming orvos-bakteriológus lett figyelmes erre már 1928-ban. Akkor ugyanis nyaralni ment, az egyik Petri-csészéje pedig mosatlan maradt. Két héttel később látta, hogy penészgomba telepedett meg az edényen, ami elpusztította a baktériumokat. A hihetetlen felfedezést sokkal később, 1941-ben kezdték el kórházakban alkalmazni.
Ezekben az években csak a szövetségesek számára volt elérhető, akik számos gyógyulást köszönhettek a penicillinnek és az orvosnak. A sebek nem fertőződtek el, hamar felgyógyultak és sokkal jobb állapotba kerültek a betegek. A történészek szerint a háborút döntötte el a csodaszer, amely nélkül a győztes csapatok nem tudták volna tartani erőik harcképességét a háború végéig. Kijelenthetjük, ez a laborban dőlt el.
