Kategória: Állatvilág
Csoport: Könyv

Miért orca a kardszárnyú delfin?

0
130

Az óceánok egyik legfélelmetesebb, ugyanakkor legintelligensebb ragadozója a kardszárnyú delfin. Latin nevét – orca – bizonyára sokan hallották már, az azonban talán nem annyira köztudomású, hogy eme cetet már az ókorban is tanulmányozták, sőt, elnevezéséről is különböző elméletek születtek. Az ezekről szóló egyik ilyen forrás Ulysses (Ulisse) Aldrovandi (1522–1605) Könyv a cetekről című munkája.

Ennek a cetnek a görög nevét nem leltem meg, ha csak a Sztrabónnál olvasható orüx-szel nem azonos. (Ezt a nevet Hészükhiosz és Varinus helytelenül orünx-nek írja.) Sztrabón ugyanis így ír: „A nyílt tengeren sokkal több és nagyobb cet él, különösen Turditania környékén, ahol az apály és a dagály erős, mert nyilván ez az oka mind nagy számuknak, mind pedig nagyságúknak. Ilyenek az orüxok (görögül a többes birtokos eset áll: orügón) „a bálnák és a phüszétérek.” Calepinus orka helyett orkét mond, szerintem megalapozatlanul. Az orüx szó „ásó”-t jelent, ám ehhez a cethez – ha éppen valami ellentéttel nem magyarázzuk – ez a név nemigen illik. A latin orca név viszont az állatnak az olajos vagy borosamforához való hasonlóságán alapul – ezt többek közt Festus is írja, a következőképpen: „A kardszárnyú delfinek kecsesek, hengeresek és formásak, ezért hívják így a boros (más kódexekben fügés) edényeket is.” Hermolaus a következő Plinius-idézethez: „…Égett arcfestékre bukkantak. A pireuszi tűzvészkor az orkákban – amforákban – lévő arcfesték megégett.” azt a megjegyzést fűzi, hogy Probus* az orka szót, Persius* „szűknyakú orkába ne essem” szövegű verssora alapján amforafajtának magyarázza. Egyszóval a régiek a boros vagy olajoskorsókat nevezték orkának, továbbá azokat a befőttes edényeket, amelyekben, mint Plinius írja, fügét is tároltak. Mások, ugyane Persius-idézet alapján, az orkát olyan kockázó pohárnak tartják, amelybe beledobva, s amelyben megrázva vetik ki a kockát a játékasztalra. Megint mások olyan széles hasú, szűkszájú és keskenyaljú, hosszúnyakú agyagedénynek mondják, amilyennel a gyerekek szoktak játszani – ebben a játékban az a győztes, aki a dióval beletalál az orkába. Bellonius szerint Oppianosz az orkát orkünosz-nak nevezi – de ez csak egy nagytestű tonhalféle.

(Magyar László András fordítása)
*Probus, M. Valerius: (Kr. u. 1. sz.) római filológus, grammatikus
*Persius (34–62) római szatíraköltő.
Pierre-Roch Vigneron (1789-1872) francia képzőművész litográfiája

Igazi reneszánsz kalandor
A bolognai illetőségű Aldrovandi kalandos életet élt, fiatalon matematikával és bölcsészettel foglalkozott, Padovában orvosi tanulmányokat is folytatott, majd a régészet iránt támadt érdeklődése, amely később zoológiai kutatásait ösztönözte. Kinevezett logikaprofesszorként állandó jövedelemmel rendelkezett, így kutatásainak szentelhette életét. Tanítványai körében természettudományos túrákat szervezett a város környékén, megalapozva a később híres gyűjteményét. Miután 1561-ben a simplicia (az „egynemű gyógyanyagok”) tanára lett, már hivatalosan is oktathatta az egyetemen a természettudományt (zoológiát, botanikát, ásványtant). Az ő érdeme a bolognai botanikuskert létrejötte. Munkássága számos tudományterületet ölelt át, s bár jelentős felfedezéseket nem tett, muzeológusi, oktatói és tudományszervezői tevékenysége óriási hatást gyakorolt az európai (főleg a késő-reneszánsz) természettudományra. Emellett a közegészségügy, az embriológia és a gyógyszertan egyik úttörőjeként is számon tartják. Bár sokat írt, életében alig jelent meg könyve. A közölt nagyon rövid szöveg a halakról szóló terjedelmes munkájának utolsó, tartalmilag különálló, cetekről írott könyvéből származik. E könyv tizenegy fejezetében a szerző mindazt összegyűjtötte, amit csak a korban a cetfélékről tudni lehetett. A zoológia mai szakemberei természetesen sok kivetnivalót lelhetnek ezekben a szövegekben, aminek elsődleges magyarázata az, hogy Aldrovandi többnyire nem személyes tapasztalat alapján írja le állatait, hanem információit másod- vagy sokadkézből meríti.

Ajánlott irodalom:
Isten állatkertje – Válogatás a középkor és a reneszánsz állatleírásaiból

Előző cikkPalermo, a múmiák európai fővárosa
Következő cikkA világ leggazdagabb uralkodója