A mai napig meghatározó teóriaként tekinthetünk az ókorban kialakult „nedvelméletre”, amely Püthagórasz elgondolásából ered, és amit Empedoklész pontosított, majd pedig nem sokkal később – Kr. e. 400 környékén – Hippokratész rögzítette, majd Galénosznál vált általános elfogadott nézetté. Az eredeti gondolat szerint az emberi testet a négy kozmikus elemnek – nap, föld, levegő, víz –megfeleltethető négy elem alkotja. Egy adott élőlény egyensúlyát a négy elem egyensúlya biztosítja, amelyekhez négy (test)nedv társítható: a nyál vagy nyálka (görögül phlegma) hideg és nedves, a vér (latinul sanguis) meleg és nedves, a sárga epe (görögül kholosz) meleg és száraz, a fekete epe (görögül melasz kholosz) hideg és száraz. Ezek egyensúlya, keverékaránya határozza meg az ember temperamentumát, testi állapotát és kedélyét is. A flegmatikus ember érzelem- és szenvedélymentes; a szangvinikus vidám, derűs, ám néha csapodár és könnyelmű; a kolerikus ingerlékeny és hirtelen haragú, míg a melankolikus ember visszafogott, magába forduló, sokszor bánatos, kedélytelen.
Érdekesség, hogy a latin humor szó is innen ered, jelentése (nedvesség, lé, nyirok, testnedv), s bizony a világ derűs, jókedvű szemlélete is bizonyos testnedvhez kötődik. A britek a 16. században már a hangulat és kedélyállapot leírására vonatkoztatják, később különleges, az átlagostól eltérő magatartást értenek alatta. A humor a18. század végén, a 19. század elején már esztétikai kategóriaként jelenik meg (Schelling, Schlegel-fivérek), s nagy szerepe lesz a romantikusoknál.
