Számos sajátossággal rendelkezik ékes magyar nyelvünk, az egyik legkülönösebb a páros testrészek megnevezésével kapcsolatos: a magyar embernek szeme van (és nem szemei), lábunk van (és nem lábaink), kezünk van (és nem kezeink). Ha a páros testrészek kerülnek szóba, akkor a kettőt egyes számban említjük, azaz egy egységnek vesszük – ellenben ha a kettő közül csak az egyikre fókuszálunk, akkor a fél szót alkalmazzuk: félvállról veszünk valamit, valaki fél szemére vak vagy éppen fél lábbal már a sírban van. Sőt, ez a szabály a páros testrészekhez kapcsolható tárgyak vonatkozásában is él: kesztyűt és zoknit húzunk (nem kesztyűket és zoknikat), csizmát vagy harisnyát veszünk (és nem csizmákat vagy harisnyákat).
Ez a jelenség egy különleges ősi örökség, a kettős szám, az úgynevezett duális maradványa. Ez kevés régi nyelvben is megvolt, az ógörög nyelvtől kezdve nyoma maradt a legősibb latin forrásokban, de néhány finnugor nyelv ősi vonásaként is megőrződött – sőt, a szlovén nyelvben napjainkban is használatos. Amikor azonban a duális kezdett eltűnni egy-egy nyelvből, akkor legtöbbször a többes számban oldódott fel. A magyarban azonban – szokatlan módon – a duális az egyes számmal olvadhatott össze, ez „magyarázza”, hogy nyelvünk a páros testrészeket egyes számban említi – a többi nyelvvel ellentétben.
Tótfalusi István: 44 tévhit a nyelvekről és nyelvünkről c. műve nyomán
