A jelenleg is ható gazdasági válság, az inflációs nyomás természetesen nem új keletű. Amióta az ókorban a lydiaiak bevezették a pénzt, hamarosan felütötte fejét a pénzromlás is. A magyar nyelvben a „penza” szó már Szent István király korában is létezett. Eleinte dináriusnak hívták a mi ezüstpénzünket, amiből olyan kevés volt, hogy aki már kisebb halommal rendelkezett, az már (nagyon) gazdagnak számított. A pénzverést a kamarák intézték, amelynek élén a kamaragróf (comes cameralis) állt. Árpád-házi királyaink regnálásának első két századában a vásárokon is alig használt pénz vásárlóértéke folyamatos, kiegyensúlyozott volt, azonban a tatárjárás természetesen felbolygatta a gazdaságot, hihetetlenül megemelkedtek a piaci árak. Az uralkodóknak több pénz kellett, mint amennyi ezüst a kamarák pénzverőinek rendelkezésére állt. A bajt úgy orvosolták, hogy minden éven bevonták a forgalomban lévő pénzt, beolvasztották, rezet, majd később ólmot öntöttek hozzák, így jóval többet verhettek belőle. Ez a különbözet volt a lucrum camerae, a kamara haszna.
Azonban bár egyre több pénz került forgalomba, értéke csökkent, az ezüst elszíneződött, az emberek igyekeztek megszabadulni tőle, s a XIII. század végére már a vásárokban sem akarták elfogadni az árusok. A XIV. század elején trónra lépő Károly Róbert (I. Károly), az első magyar Anjou-király rögtön neki is látott a rendteremtésnek, amelyhez természetesen erős pénz szükségeltetett. Segítségére volt a középkor első ismert magyar pénzügyi zsenije, az Aba nemzetségből származó Nekcsei Demeter (v. Dömötör, 1282–1338). Nyugat-európai vándorévei alatt kitanulta a szakmát, Firenzében felismerte az aranypénz (fiorino d’oro) jelentőségét. A király tárnokmestereként – a nádor utáni második legmagasabb pozíció, gyakorlatilag a mai pénzügyminiszteri poszt betöltőjeként – azt tanácsolta, hogy a Csák Máté halálával az uralkodóhoz került aranybányák segítségével veressen pénzt. Az aranypénz, a Florenus Ungaricalis verése 1325 körül indult meg, a forintok előlapján a firenzei liliom, hátlapján Keresztelő Szent János egész alakos ábrázolása szerepelt (képünkön). Firenze latin nevéből előbb florentinus, aztán a népnyelvben előbb florint, majd forint lett. A kiváló minőségű magyar aranyforint hamar népszerű fizetőeszközzé vált Európában, a hazai pénzforgalomban főleg a nagyobb értékű adásvételeknél használták. A falusi ember számára jelentős értékőrző, kincsképző szerepe volt, emiatt jóval nagyobb gondossággal bántak vele, mint a kevésbé értékes aprópénzekkel. Így sikerült úrrá lenni az első magyar infláción.
Bogdán István: Rendelé a tárnok, in: Régi magyar históriák
V. Székely György: Aranyak a szántásban
