Az elektrokardiográfia egy elektrokardiogram (EKG) előállításának folyamata, amely a szív elektromos aktivitásának rögzítése ismételt szívciklusokon keresztül. Ez a szív elektrogramja, amely a szív elektromos aktivitásának feszültség és idő grafikonja a bőrre helyezett elektródák segítségével. Ezek az elektródák érzékelik azokat a kis elektromos változásokat, amelyek a szívizom depolarizációjának, majd ezt követő repolarizációjának a következményei minden szívciklus (szívverés) során. A normál EKG-mintázat megváltozik számos szív-rendellenességben, beleértve a szívritmuszavarokat (például pitvarfibrilláció és kamrai tachycardia), nem megfelelő koszorúér véráramlás (például szívizom ischaemia és miokardiális infarktus), valamint elektrolit zavarok (például hypokalemia és hyperkalaemia).
Feltalálása
1887-ben Augustus Waller feltalált egy EKG-gépet, amely egy projektorhoz rögzített Lippmann kapilláris elektrométerből állt. A szívverés nyomát egy fényképezőlapra vetítették, amely egy játékvonathoz volt rögzítve. Ez lehetővé tette a szívverés valós időben történő rögzítését.
Willem Einthoven holland orvos 1894-ben kezdett el dolgozni a Lippmann kapilláris elektrométerrel. Bár nagyon elégedetlen volt a műszer érzékenységével és kezelésével, sikerült különböző potenciálgörbéket kimutatnia normál alanyokon és szívbetegségben szenvedő betegeken (1900). További siker volt, hogy 1894-ben referencia módszerként regisztrálták a szívhangokat a kapilláris elektrográffal, valamint a carotis pulzust és a szívverést.
Felfedezte, hogy a mérési érzékenység (tekercselés) növelhető, majd 1901-ben beszámolt az új szál galvanométer eredményeiről, tapasztalatairól. Az első elektrográfiai felvétel 1903-ban készült. Ez a munka éppoly kevés figyelmet kapott, mint a klasszikus nagy távolságú jelátviteli munka, amelyben a szabványos EKG-k vezetnek (I – mindkét kar csatlakoztatása, II – jobb kar/bal láb összekötése , III – a bal kar/jobb láb összekötése) leírták. A klinikai EKG-t először 1906-ban vezették le az Einthoven laboratóriuma és a Leideni Egyetemi Kórház közötti kábelkapcsolaton keresztül. Norman J. Holter később újra felvette ezt az ötletet, és kifejlesztette a telemetriai módszerét. Csak 1908-ban terjedt el Einthoven új fejlesztésének híre Németországban, Franciaországban, Nagy-Britanniában és az Egyesült Államokban. A világ minden tájáról érkeztek tudósok és orvosok Leidenbe.
1913-ban lefektette a szívfelszíni potenciálgörbék értelmezésének matematikai-elméleti alapjait, ami az EKG számításának alapjául szolgáló „Einthoven-háromszög” leírásához vezetett.
Einthoven számos EKG változást írt le: szívkamra megnagyobbodás a bal és jobb oldalon, számos szívritmuszavar, pulzusszám belégzéskor és kilégzéskor, QRS morfológia a III. elvezetésben, a szív helyzetének hatása az EKG-ra.
1895-ben Willem Einthoven P, Q, R, S és T betűket rendelt az elméleti hullámforma elhajlásaihoz, amelyeket olyan egyenletekkel hozott létre, amelyek korrigálták a kapilláris elektrométer által kapott tényleges hullámformát, hogy kompenzálják a műszer pontatlanságát. Az A-tól, B-től, C-től és D-től eltérő betűk (a kapilláris elektrométer hullámformájához használt betűk) használata megkönnyítette az összehasonlítást, amikor a nem javított és a javított vonalakat ugyanarra a grafikonra rajzoltuk. Einthoven valószínűleg a P kezdőbetűt választotta, hogy kövesse Descartes geometriai példáját. Amikor a húr galvanométerrel pontosabb hullámformát sikerült elérni, amely megfelelt a korrigált kapilláris elektrométer hullámformájának, továbbra is a P, Q, R, S és T betűket használta, és ezeket a betűket ma is használják. Einthoven számos kardiovaszkuláris rendellenesség elektrokardiográfiás jellemzőit is leírta.
Összesen 127 cikket publikált, főként az EKG-ról. 1924-ben orvosi Nobel-díjat kapott az EKG-regisztrációhoz és az elektrokardiogram leírásához használt string galvanométer kifejlesztéséért.
