A tudománytörténet során számos tudós végzett kísérletet önmagán – különböző okokból. Volt, aki többször is felakasztotta magát, hogy kiderítse, mit éreznek az akasztottak haláluk pillanatában. Volt, aki kiugrott az Eiffel-toronyból, volt, aki saját vakbelét vette ki, míg más orvos saját magát katéterezte meg. Azonban közülük is a leghíresebb kétségtelenül Newton, aki a fény természetének vizsgálatakor vetemedett arra, hogy tűt szúrjon a saját szemébe. Amikor prizmákkal kísérletezett, rájött, hogy általuk egyrészt nem tárhatja fel a szem anatómiáját, másrészt azt sem, hogy a szem hogyan érzékeli a színeket. Ekkor döntött úgy, hogy egy tűz – egészen pontosan fűzőtűt – szúrt a szeme és a járomcsontja közé, és addig nyomkodta a szemgolyóját, mígnem fekete és fehér körök jelentek meg előtte…
A dinitrogén-oxidot (kéjgáz, nevetőgáz) Joseph Priestley 1772-ben állította elő, aki saját magán tesztelte a vegyületet; fájdalommentes, eufórikus állapotba került. Nem sokkal később korának híres és népszerű tudósa, Sir Humphry Davy a különböző gázokkal való kísérletezései nyomán fedezte fel a kéjgáz jelentőségét. Amikor Bristolban egy speciális orvosi intézet munkatársaként különböző gázokkal próbálták gyógyítani a betegeket, Davy dinitrogén-oxiddal is kísérletezett, amit azért hívnak kéj- vagy nevetőgáznak, mert belélegezve nevetésre ingerel. Davy könyvet is írt erről, az 1800-ban megjelent mű nagy szenzációt keltett, maga a dinitrogén-oxid pedig akkorra már népszerű „partidrog” lett. Davy arra is rájött, hogy a gáz belégzése után nem érezni fájdalmat, ezért úgy gondolta, hogy célszerű lenne alkalmazni a gyógyításban – felvetését negyven év múlva fogadták el. (Ezt a gázt egyébként néha még manapság is alkalmazzák érzéstelenítésre a fogászatban és a sebészetben.) Ugyanakkor hosszú évtizedeken át a kéjgázt a vásárokban, piactereken, szórakoztató előadásokon árulták a közönség számára – és természetesen az üzleti haszon reményében.
