Különösnek hathat manapság az a régi római szokás, hogy az előkelő polgárok lakomáin csontvázakat és koponyákat ábrázoló alkotások vették körül a vendégeket. Nem csupán a lakomáknak helyet adó helyiségek, a tricliniumok falát festették be ilyen témájú képek vagy mozaikok, hanem tányérokon és poharakon is megjelenítették azokat. Mindezek nem a haláltól való félelmet szolgálták, hanem éppen az élet ünneplését voltak hivatottak erősíteni – az epikureus filozófia szellemében. (Mindazonáltal a carpe diemnem annyira az élvezetek dicséretéről szólt, inkább arról, hogy élvezzük a pillanatot, ami megadatott.)
Petronius Arbiter így írt Trimalchio lakomája című művében:
Miközben hát ittunk és apróra megcsodáltunk minden finomságot, egy szolga ezüst csontvázat hozott be, amely úgy volt megszerkesztve, hogy ízületeit és csigolyáit tetszés szerint minden irányban lehetett hajlítani. Miután ezt jó néhányszor az asztalra hajította s ez a laza összefűzés következtében mindig más alakot mutatott, Trimalchio így szólt:
Haj, nyomorultak mink, csak por, hamu, semmi az ember.
Erre a sorsra jutunk, a halál ha lezárja szemünket.
Élvezzünk hát, míg vígan együtt lehetünk!
