A 11-12. századtól hordtak varrott cipőt, előtte csak szíjakkal rögzített lábbeliket, egyetlen bőrdarabból formált bocskort húztak a lábukra. A magas sarkú csak később lett divat, bár más kultúrákban már korábban feltűntek.

A leletek alapján már az ókori egyiptomiak is készítettek ilyet, a kínaiaknál is elterjedt volt a magasított talpú cipő, de számos bizonyíték támasztja alá, hogy régen a görög színházban is fontos kellék volt, hiszen a tragikus szerepet játszó színészek is sarokkal ellátott cipőben léptek a színpadra, úgynevezett koturnuszban.

Európában először a ruházat óvása miatt húzták fel ezeket. A 15. században a nemesi családoknál volt szokás, leginkább a velencei hölgyeknél, hogy ne érjen a szoknya a vízbe, illetve, hogy óvják a kosztól. Már Medici Katalin is magas sarkú cipőben jelent meg 1533-ban esküvőjén, de I. Erzsébet angol királynőt is láthatták hasonló topánkában.

A 17. században vált igazán divattá, de nem a nők körében. Az uralkodó családoknál előszeretettel húzták fel a férfiak, akik így magasabbnak, előkelőbbnek tűntek. A barokk kor egyik legfontosabb szimbólumává vált, ahol kifejezetten feltűnővé tették. Hogy igazán előtérbe kerüljön ellátták csattal, csipkével, szalagokkal.

A ma ismert magas sarkúak kialakításban teljesen eltérnek a régiektől, ezek már vékony, kifejezetten női lábakra formált darabok, amelyek stabil és erős tartásuk miatt hamar elterjedtek.

Előző cikkAmit nem is hinnénk Kleopátráról
Következő cikkA dal, ami ezer évig folyamatosan szól