Hamar szembetűnik egy klasszikus zenei koncerten, hogy a zenészek kezében lévő vonón fehér lószőr található. Ez nem véletlen, és valóban kerülik a fekete vagy barna lovak szőrét.
Vonós hangszerről először a 9. századi arab geográfus, Ibn Khordadbeh (kb. 820-912) készített feljegyzést. Ő maga szólaltatott meg egy lüra nevű hangszert, amely egy fából készült 5 húros hangszer volt.
Azóta a zenetörténelem egyik legfontosabb hangszercsaládjává vált, ez pedig a zenészeket és a hangszerkészítőket is inspirálta. A legjobb hangzáshoz a legmegfelelőbb fákat választották, és kiemelt tiszteletet szereztek azok a fafaragó mesteremberek is, akik munkájukkal tökéletes hangszert és hangzást értek el. Persze hamar kiderült, a vonó legalább annyira fontos, mint maga a hangszer.
A tökéletességre törekedve egyértelművé vált, hogy nem mindegy milyen lovat választanak. A hideg éghajlaton élők, mint például a szibériai vagy kanadai lovak szőre sokkal vastagabb és erősebb, ezért őket választották a célszerszám elkészítéséhez.
Fontos megjegyezni, kezdetben a hangszerek száma sem volt számottevő, így csak ritkán vágták le élő állatok farkát ehhez, leginkább elpusztult állatok maradványait használták fel. A szálakat viszont egyesével válogatták szét, hiszen hosszúság és épségük szerint is csoportosítani kellett. Egy kisebb sérülés is szakadáshoz vezetett, így meglehetősen körülményes volt az előállítás.
Hamar egyértelművé vált az is, hogy a fehér lószőr meglehetősen puhább, így a magasabb hangok eléréséhez ezt találták megfelelőnek. A nagybőgő és társai esetében ugyan használnak fekete lószőrt is, de ez meglehetősen ritka. Átlagosan ezer órát lehet játszani egy frissen szőrözött vonóval.
Érdekesség, hogy a vonókészítők meglehetősen csekély mennyiséget használnak fel lószőrből, nagyobb mennyiségben inkább művészeti ecseteket, szöveteket készítenek belőlük.
