Az első komolyabb méréseket Galileihez köthetjük, de nála még rossz eredmény született. Az első használható adat 1931-ben született, de hogyan?

Rengeteg kutató, felfedező, tudós volt kíváncsi a fény működésére és sebességére. A villámlás is alátámasztotta, hogy többszöröse a hangsebességnek, de nem végtelen. Galilei egy segédjével a lámpa fényét kezdte vizsgálni, de akármilyen messze is sétált tőle, ugyanazt az eredményt kapta. Ma már tudjuk, hogy ez egy rettentően rövid táv a szabad szemmel való megállapításhoz, így pontatlanok lettek az írásai.

A Jupiter holdjának fogyatkozása volt a következő vizsgálat, mely közelebbi eredményt hozott. 1676-ban figyelte az eget Ole Romer dán tudós. Arra a következtetésre jutott, hogy a bolygó fogyatkozását minden nap egy kicsit eltérő időben észleli, ez pedig a folyamatosan változó távolság miatt változhat. Ő akkor úgy számolta, hogy 227 ezer km/h a fény sebessége. Közel járt.

Egy amerikai fizikus volt aki pontosabb adatokat szolgáltatott, megfelelően alátámasztott kísérletek után. Albert A. Michelson az 1920-as években érte el sikereit, egy közel 10 éves kutatás után. Rájött, hogy vákuumban kell mérnie, erre pedig Kaliforniában volt is lehetősége. Egy 1600 méter hosszú, egy méter átmérőjű, légmentesen zárható csővezetéket épített, amelyben tükrökkel irányította a fényt. 

Leegyszerűsítve, a szerkezet közepén egy forgó tükröt helyezett el, amivel kiszámítható volt, hogy hányszor fordul el mire visszaér hozzá a csővezetékben “pattogó” fény. Az eredménye 299 774 km/s volt, ami mindössze 18 km/s-al volt kevesebb a mai pontos adatnál. 

A tudós sajnos nem élhette meg a publikálást, 1931-ben betegség során elhunyt.