Az ókorban különleges gyógyerőt tulajdonítottak a hód heréinek, orvosi felhasználása gyakori volt; a hódzsírt (castoreum) az állat hasüregéből nyerték ki és főleg mérgezések elleni gyógyszerként alkalmazták. Ezért akkoriban úgy tartották, hogy ha vadásznak rá, akkor leharapja saját heréit, hogy életben maradjon. Aiszóposz (Kr. e. 620 k. – 564) így írt erről: „A hód mocsárban élő négylábú állat. Azt mondják, hogy nemi szervei gyógyászati célokra felhasználhatók. Ha valaki meglátja, és űzőbe veszi, a hód, mivel tudja, miért üldözik, amíg csak gyors lábait használhatja, menekül, hogy teljes épségben mentse meg magát. De ha körülfogják, leharapja és eldobja heréit, és így menekül meg.”
Ugyanígy írt Plinius (Kr. u. 23–79) is Naturalis Historia című monumentális művében, s említést tesz róla Apuleius (Kr. u. 125 k. – 180 k.) is Aranyszamár (eredetileg: Metamorphoses) című munkájában: „…Egyik szeretőjét, csak azért, mert más nővel fajtalankodott, egyetlen szavával hóddá változtatta, mert ez a vadállat úgy fél a fogságtól, hogy ha üldözik, leharapja nemzőszerveit s így menekül.” Ailianosz (Kr. u. 175–235) szerint pedig ha újra vadásznak rá, akkor megmutatja, hogy nincs már heréje, így az üldözők (ismét) megkímélik az életét.
Ez a hiedelem még a középkor elején dívott, a nagy hatású sevillai Izidorosz (560–636) az állat elnevezését (castor) közvetlenül autokasztrációjából (castrando) vezette le: „castores a castrando dicti sunt”.
A későbbiekben a középkorban divatos bestiáriumok eme cselekedetet – „az öncsonkítás eme válfaját” – különböző erényekhez kötötték: például ha az ember tisztán és erkölcsösen akart élni, akkor meg kellett szabadulnia bűneitől, ezért a hód a megtisztult ember szimbólumává (is) vált.
