Évezredekkel ezelőtt is készítettek jeges édességeket annak érdekében, hogy elviselhetőbbé tegyék a forró napokat. Feljegyzések szerint már az i.e. 5. században is volt rá példa.
Írások bizonyítják, hogy Görögországban született meg az az ötlet, hogy az összegyűjtött hóból édességet készítenek. A hidegebb hónapokban természetes volt, hogy a piacok polcait jéggel, hóval pakolták meg. Azt kínálták hűsítőként, de a találékonyabbak már mézzel ízesítették és árulták jó pénzért.
Ekkortájt Perzsiában is elraktározták a tört jeget, ők rózsavízzel keverték össze, így született meg a kezdetleges jégkása. Indiában egyenesen a Himalájából szállították a havat az udvar előkelőinek, ők gyümölcsökkel tették különlegessé.
Európába Marco Polóval érkezett az ötlet, hogy a felhalmozott havat édességként is lehet fogyasztani. Ez kifejezetten nagy szenzációnak számított, maga Medici Katalin volt aki a francia udvar egyik legkiválóbb hűsítőjének találta. Nem véletlen, hogy királyi előjognak számított a recept, a szegényebb emberek nem is ismerhették ennek különleges ízét. A meghívott vendégek, uralkodói családok persze ámulva vették magukhoz az egyszerű, de annál találóbb hűsítőt, így elindultak a nemzetekhez köthető saját receptek.
Később I. Károly angol király külön járadékot fizetett a szakácsának élete végéig azért, hogy ez másokhoz ne kerülhessen, náluk féltve őrzött titok volt az egyre ízletesebbé kevert jeges különlegesség.
Ahogy számos találmány, ez is Amerikában kapta a maihoz hasonló állagát és ízvilágát. Az 1800-as években készített modern jégvermek már sokkal alkalmasabbak voltak a jég tárolására és “formálására”. A szakácsok, cukrászok oly mértékben finomították a hozzávalókat, hogy George Washington képes volt 1790 nyarán 200 dollárt csak fagylaltra költeni. Ez átszámítva a mai árfolyamra, közel 5000 dollárnak felel meg.
