Edvard Beneš, a csehszlovák köztársaság elnöke 1945. áprilisa és októbere között kibocsátott dekrétumaiból a német és a magyar kisebbségre 13 dekrétum vonatkozott, amelyek e kisebbségek kollektív bűnösségét rögzítették, ezáltal állami szempontból megbízhatatlannak minősítették a német vagy magyar nemzetiségű személyeket.
Szláv nemzetállam megteremtése volt a cél németek és magyarok nélkül. A nyugati győztes hatalmak egyetértettek németek kitelepítésével, a magyarok egyoldalú kitelepítésére azonban nem kaptak a szlovákok engedélyt. Ennek következménye volt a csehországi kényszermunka, a magyar-csehszlovák lakosságcsere, valamint a magyar nyelv és iskolák betiltása. A szabályozás során lehetővé tették a németek és magyarok földjeinek elkobzását, helyükre cseheket és szlovákokat telepítettek. Befagyasztották a magyarok bankbetétjeit.
Beneš 1945. augusztus 2-án kiadott 33. elnöki dekrétuma a szlovákiai magyarság számára súlyos következményekkel járt. A rendelet automatikusan megfosztotta őket állampolgárságuktól, megvonta a nyugdíj és más állami járadékokat, elbocsátották őket az állami alkalmazásokból, majd újabb rendelettel a magánalkalmazottak elbocsátását is előírták. Tilos volt a magyar nyelv használata a közéletben. Az egyetemekről kizárták a magyar hallgatókat és a magyar kulturális egyesületeket feloszlatták.
A német és magyar kisebbséggel szemben alkalmazott bánásmód összeegyeztethetetlen volt az emberi jogokkal, a nemzetközi jog általános elveivel, a diszkrimináció és a kényszermunka tilalmával, a tulajdon sérthetetlenségének elvével ellentétes. Az egykori Csehszlovákia mindkét utódállama, Csehország és Szlovákia is jogrendje részének tekinti a dekrétumokat, melyek az Európai Unió Alapjogi Chartájával összeegyeztethetetlenek. Mindezek ellenére a szlovák parlament 2007-ben megerősítette azok sérthetetlenségét.
