Manapság ugyan már szinte alig használjuk a kékharisnya kifejezést, volt idő, amikor nagyon is gúnyos és pejoratív értelemben használták – elsősorban azon hölgyekre célozva, akik irodalmi körökben fitogtatják (nem létező vagy csekély) tudásukat.
A kifejezés a XVII–XVIII. században német földön a kék térdharisnyás törvényszolgák gúnyneveként ismeretes, igaz, akkortájt még nem volt köze az irodalomhoz. A XVIII. század közepén azonban Londonban sorra alakultak a kisebb, zömében jelentéktelen irodalmi társaságok, szalonok, amelyeknek tagjait blue stockings néven gúnyolták. Az egyik ilyen kékharisnyás klub vezetője Lady Montague volt, s állandó vendégeként kék harisnyában – mert nem volt pénze a divatos feketére – jelent meg fogadásain a botanikus, író és polihisztor Benjamin Stillingfleet (1702–1771), aki nagy népszerűségnek örvendett a szalon unatkozó, de a kultúrára szomjas előkelő hölgyei (és urai) között. Első kézből kaphatunk információkat erről James Boswell (1740–1795) skót szerző remek könyvéből, amit korának híres költőjéről és tudósáról, Samuel Johnsonról (1709–1784) írt. Íme:
A kifejezés igazából 1820 körül, a német biedermeier idején vált közkeletűvé a később (is) előszeretettel használt gúnyos értelmében.
(Képünk illusztráció, Thomas Rowlandson (1757–1827) alkotása)