A Kr. e. III. században, az első pun háború kitörésekor hozták létre a rómaiak a hadiflottájukat, hogy némileg egyensúlyozzák a karthágóiak tengeri fölényét. Kr. e. 260-ban aztán meg is nyerték első fontos tengeri csatájukat a punok ellen a szicíliai Mylae közelében. A „történelmi sikert” a rómaiak nagyrészt az új, a tengeri hadviselésben merőben szokatlan taktikájuknak köszönhették:
… a római gályák tatjára nyolc méter magas cölöpöt állítottak, amelynek tövénél tizenkét méter hosszú csapóhidat helyeztek el. A híd végét vassal nehezítették, alul pedig hegyes, csőrszerű vaskampóval látták el, amelyről az egész szerkezet a holló (corvus) nevet kapta. A hidat kötéllel húzták fel a cölöp mellé. Ha olyan közel értek az ellenséghez, hogy a híd vége már a másik hajó fölött lebegett, akkor hirtelen leengedték. A vassal nehezített horog belefúródott az ellenséges hajó fedélzetébe, s a következő pillanatban a katonák átrohantak az így keletkezett hídon. E hajóhidak segítségével a rómaiak közelharcra kényszerítenék a karthágói hajók legénységét, a test-test elleni küzdelemben pedig rendszerint győztek is. Róma ujjongott az örömhír hallatán. Először arattak diadalt vízen a „tengerek ura” felett. (Kertész István: A hódító Róma)
Az egyik korábbi hagyományos taktika egyébként az volt, hogy a hadihajók az orrukra a tenger szintje alatt felszerelt bronz- vagy vassarkantyúval megcélozták az ellenséges hajó oldalát, s nekirontva léket ütöttek rajta. Egy másik manőver során a hajó nagy lendülettel az ellenséges gálya mellé siklott, miközben az ellenség oldala felől bevonták az evezőket. A másik járművel súrlódó hajótest így eltörte az ellenfél evezőit, gyakorlatilag mozgásképtelenné téve az egész hajót.
Az ellenfelek nem elégedtek meg ennyivel, gyakran igyekeztek felgyújtani egymás hajóit. E célból tüzes nyilakkal és hajítógépekből kilőtt cserépedényekkel szórták meg az ellenséges gályákat. Az edényekben gyúlékony olaj volt, amely természetesen szétfolyt a gályák fedélzetén, s az így keletkezett tüzet csak nagy nehézségek árán lehetett eloltani.
Azonban arra is van példa, amikor állatokat dobáltak az ellenségre. A források szerint a második pun háború után a Kis-Ázsiába menekülő Hannibal részt vett a Rómával szövetséges pergamoni király, II. Eumenész ellen vívott egyik tengeri csatában. A találékony pun hadvezér állítólag mérges kígyókkal telerakott cserépedényeket zúdított az ellenséges vezérhajóra, amivel akkora riadalmat okozott, hogy a pergamoni hajóhad megfutamodott és feladta a harcot. (Egyébként pár éve egy mérnök egy hüllőkutató tudóssal egy kísérlet során bebizonyították, hogy a kígyók 80%-a nagy valószínűséggel életben maradt a fedélzetre való becsapódás után, s csak minden ötödik pusztult el…)
Olvasmány:
Kertész István: A hódító Róma
