Ismét támad a morbus hungaricus?

Pandémiától rettegő világunkban – főleg annak fényében, hogy a koronavírus által okozott tüdőgyulladás azért (is) különösen veszélyes, mert az egész tüdőt érinti, és nem csak annak bizonyos részeit – sajnos időszerű ama betegség történetének felelevenítése, amelyet a nagyvilágban az első világégés utáni két-három évtizedben morbus hungaricus (magyar kór, magyar betegség) elnevezéssel illettek. A tbc, más néven gümőkór (gümő latinul tuberculum) Magyarországon a XX. század első felében valóban népbetegségnek számított – ahogy egyébként sok más országban is! –, Debrecenben például az 1920-as években minden harmadik halálesetért a gümőkör volt a felelős. A hatvanas-hetvenes évekre gyakorlatilag eltűnt a betegség Magyarországon, ugyanakkor az AIDS terjedése, a szenvedélybetegségek terjedése, a migráció, az életszínvonal-csökkenés eredményeként még a fejlett országokban is újra felütötte fejét a ragály.
Noha a morbus hungaricust sokan ma is a tbc-vel azonosítják, ezt a vélekedést már évszázadokkal korábban megcáfolták. A gümőkórt okozó baktériumot 1882-ben azonosította Robert Koch (1843–1910) – amiért Nobel-díjat kapott! –, magát a morbus hungaricus kifejezést pedig több mint háromszáz évvel korábban – 1547-ben – Johan Eychman genant Dryander (1500-1560) orvos használta először, természetesen nem a gümőkórról, hanem egy akkor ismeretlen eredetű, a katonák között dúló járványos kórról szólva. A betegség eredetének egyik kutatója, Győry Tibor (1869–1938) orvos(történész) és autodidakta muzsikus 1900-ban megjelent művében egyébként az évszázadokon átívelő betegség több más elnevezésről is beszámol: Febris hungarica, Ungarische Fiebersuhct, Lues hungarica, Febris castrensis, Vermis cerebri, Febris pestilens privata, de nehogy csak a minket érjen szemrehányás: Spanischer Pip, Epidemica Posonii.
Hogyan lett mégis magyar kór a ragály neve? Fekete Lajos (1834–1877) orvostörténész 1874-ben megjelent könyvében így írt erről: „…1566-ban hazánk földjén egy új, sajátszerű, az orvosok által addig nálunk nem ismert járvány ütötte föl a fejét, az ott táborozó császári német hadsereg közt szörnyű pusztítást okozott, s ez okon az orvosok azon járványos kórt »Febris castrensis«-nek vagy »Morbus hungaricus«-nak, magyarul »hagymáz«-nak nevezték… A német birodalmi seregben, mely Joachim őrgróf vezénylete alatt, a törökök ellen indult, előbb a Buda előtti táborban, de leginkább visszavonuláskor, járványos betegség ütött ki a hadseregben, mely 30 000 katona halálát okozta… Dühösebben tört ki a tábori hagymáz a Komárom előtti térségben, a Duna és Vág összefolyásánál. Leginkább szenvedtek miatta az idegen hadak, de a magyarok, szint úgy mint a törökök, bántatlanul maradtak”. (A hagymáz elnevezés onnan ered, hogy a kórt elkapó betegek „igen erős hagyma íz és bűz által kínoztattak”.)
Riskó Tibor (1923–2017) tüdőgyógyász ismertető írása szerint mindenesetre a korabeli beszámolók alapján a fertőzött ivóvízzel terjedő, járványszerű és gyors lefolyású kiütéses tífuszra kell gyanakodnunk. (Egyébként akkoriban természetesen nemcsak Magyarországon, hanem Európa más országaiban is aratott ez a ragály.)
Nekünk, magyaroknak tehát mindössze csak annyi közünk van az elnevezéshez, hogy – a történelem során nem is először – Magyarországon is felütötte fejét és pusztított a kór – ráadásul elsősorban nem is a magyarokat irtotta, hanem a külföldi, főleg német zsoldoskatonákat.

Szakirodalom:
Kober (Coberus) T.: Observationum medicarum castrensium Hungaricarum decades tres. Helmstatii, 1685.
Fekete Lajos: A magyarországi ragályos és járványos kórokok rövid történelme. Debrecen, 1874.
Győry Tibor: Morbus Hungaricus (Eine medico-historische Quellenstudie ein Beitrag zur Geschichte der Türkenherrschaft in Ungarn.) Jena, 1901.
Riskó Tibor: Valóban „morbus hungaricus” a tuberculosis? Orvosi Hetilap, 138. évfolyam, 44-48. szám.