Feltaláló

A gyufa egy olyan tűzgyújtásra használt fapálcika, melynek egyik végét gyúlékony anyaggal vonnak be és dörzsölésre gyullad. A 6. században Kínában már használtak kénnel átitatott pálcikát tűzgyújtáshoz. A modern gyufát viszont csak a 19. század elején fejlesztették ki.

A gyufákhoz általában puhafát (lucfenyő, fűz, nyár) vagy bükkfát használnak. A biztonsági gyufa fején található réteg oxidálószerből (kálium-klorát, kálium-dikromát, ólom-dioxid, mangán-dioxid), antimon-szulfidból, színezékből, üvegporból és kötőanyagból áll. Az után-izzás elkerülése érekében különböző anyagokat használnak (ammónium-foszfát, nátrium-foszfát) és paraffinnal vonják be. Egy külön erre a célra előállított dörzsfelületen gyullad meg a gyufa, amely vörösfoszfor, barnakőszén, őrölt üveg és kötőanyag elegyéből áll. Amint a gyufát a gyújtófelülethez dörzsöljük a skatulya oldalán lévő vörösfoszfor átalakul gőzzé és ez gyújtja meg a gyufát, melynek feje oxidálószert tartalmaz.

Története

John Walker angol vegyész 1827-ben fejlesztette ki az első dörzsgyufát. Egy korábbi, 1860-as évekbeli kíséretet vett alapul és így összeállított egy keveréket, mely antimon(III)-szulfidot, kálium-klorátot, termésgumit és keményítőt tartalmazott és mikor érdes felülethez dörzsölte felgyulladt. Később lucifers néven kezdték árusítani.

Több hibája is volt ennek a gyufának: a dörzspapír segítségével eléggé nehezen gyulladt, viszont mikor sikerült meggyújtani akkor robbanásszerűen, kiszámíthatatlan méretű lánggal, nagy bűzzel gyulladt meg.

Később a francia Charles Sauria 1831-ben fehérfoszfort kevert az gyulladóelegyhez, ami így könnyebben gyulladt és nem volt olyan büdös. Viszont a fehérfoszfor nagy gyúlékonysága miatt a gyufát légmentesen kellett tartani és a gyufagyárak dolgozói foszformérgezést kaptak, ezért betiltották a gyártását.

Irinyi János 1836-ban, még vegyészhallgató korában fejlesztette ki és szabadalmaztatta a robbanásmentes, zajtalan biztonsági gyufát.

A gyufa elevezésének eredete

A német Zündholz szóból tükörfordítással létrehozott gyújtófácskát használták a 19. század elején, majd az 1840-es évekre gyújtó, majd később a gyufa alakra rövidítették.

Akkori professzora, Meissner Pál sikertelen kísérletén kezdett gondolkozni és ólom-peroxiddal cserélte fel a kálium-klorátot. Meleg vízben oldott fel a foszfort és az így kicsapódott foszforszemcséket ólom-szulfiddal és gumiarábikummal keverte. A fenyőfából készült gyufák fejét belemártotta a keverékbe, majd megszárította.

A gyártási jogokat később eladta Rómer István bécsi gyógyszerésznek, hogy fedezze vele a külföldi tanulmányait.

A fehérfoszfort sokáig nem sikerült mással kicserélni. 1844-ben a svéd Gustaf Erik Paschnak sikerült, és fejlesztését honfitársa John Edvard Lundström fejezte be. A fehérfoszfort vörösfoszforral cserélték ki és a gyújtóelegy egy részét a skatulya oldalán található dörzsfelületre vitték át a gyufa fejéről, így csökkentették a gyufa gyulladási sebességét. Ezután a skatulya oldalára foszfor, melyet üvegszemekkel kevertek és a gyufafejen pedig kálium-klorát és antimon-szulfid elegye volt.

Előző cikkApgar érték
Következő cikkTelefonhírmondó

Hozzászólok a cikkhez

Kérjük, írja be véleményét!
írja be ide nevét