John Macleod

John James Rickard Macleod skót biokémikus és fiziológus 1876. szeptember 6-án született Clunieban.

Pályafutását a fiziológia és a biokémia különböző témáinak szentelte, de főként a szénhidrát-anyagcsere érdekelte. Ismert az inzulin felfedezésében és izolálásában játszott szerepe, amikor a Torontói Egyetemen oktatóként dolgozott, amiért ő és Frederick Banting 1923-ban megkapták az élettani és orvosi Nobel-díjat. A díj Macleodnak való odaítélése akkoriban ellentmondásos volt, mert az események Banting-féle változata szerint Macleod szerepe a felfedezésben elhanyagolható volt. Egy független szemle csak évtizedekkel az események után ismert el sokkal nagyobb szerepet, mint amit eleinte tulajdonítottak neki.

1903-ban Macleod az Egyesült Államokba emigrált, és a Western Reserve University (ma Case Western Reserve University) fiziológia oktatója lett az ohiói clevelandi Western Reserve Egyetemen, ahol 15 évig maradt, és ekkor kezdett érdeklődni a szénhidrát-anyagcserét, amely karrierje hátralévő részében kitartott.

Az első világháború után fiziológiát tanított a Torontói Egyetemen, ahol a fiziológiai labor igazgatója és az orvosi kar dékánjának asszisztense lett.

1920 végén megkereste Macleodot Frederick Grant Banting, egy fiatal kanadai orvos, akinek az volt az ötlete, hogy a cukorbetegséget egy hasnyálmirigy-kivonattal gyógyítsa meg, amelynek működése megszakadt. Macleod nem volt lelkes, mert (Bantinggal ellentétben) tudott más kutatók ilyen irányú sikertelen kísérleteiről. Valószínűbbnek tartotta, hogy az idegrendszernek döntő szerepe van a vércukorkoncentráció szabályozásában. Annak ellenére, hogy Bantingnek gyakorlatilag nem volt fiziológiás tapasztalata, sikerült meggyőznie Macleodot, hogy kölcsönözzön neki laboratóriumi helyet egy skóciai nyaralása során azon a nyáron. A laboratórium mellett Macleod kísérleti állatokat és tanítványát, Charles Herbert Bestet biztosította, aki demonstrátorként dolgozott. Macleod a projekttervezésben és az analitikai technikák használatában is tanácsot adott, és segített az első kutya műtétjében. Amíg Macleod távol volt, Banting és Best áttörést értek el: izolálták a hasnyálmirigy belső váladékát, és sikerült csökkenteniük egy másik kutya vércukorszintjét, akinek a hasnyálmirigyét műtéti úton eltávolították.

Felfedezésüket először a The Journal of Laboratory and Clinical Medicine 1922. februári számában publikálták. Macleod visszautasította a társszerzői szerepét, mert azt Banting és Best munkájának tartotta.

Macleod az egész laboratóriumot az inzulinkutatásra használta és James Collip biokémikus segítségét kérte a kivonat tisztításában.

A Nobel-bizottság szinte azonnal reagált az első sikeres klinikai vizsgálatokra. 1923 őszén Banting és Macleod fiziológiai és orvosi Nobel-díjat kapott, bár a felfedezés hosszú távú jelentősége még nem volt nyilvánvaló. A dán fiziológus és Nobel-díjas August Krogh jelölte őket, akinek cukorbeteg felesége volt és ellátogatott Macleod laboratóriumába, azután visszavitte a módszert Dániába. A bizottság úgy ítélte meg, hogy Macleod munkája az adatok értelmezésében, a klinikai vizsgálatok irányításában és a magas szintű nyilvános prezentációban kulcsfontosságú volt a sikerhez, ezért mindkettőt Nobel-díjjal jutalmazták. Banting dühös volt, mivel meg volt győződve arról, hogy Bestnek meg kellett volna kapnia a másik felét, és még arra is gondolt, hogy visszautasítsa a díjat. Végül rávették, hogy elfogadja, de pénzdíjának felét Bestnek adta. Macleod viszont Collipnek adta a felét. 1972-ben a Nobel Alapítvány hivatalosan elismerte, hogy a Best kihagyása hiba volt.

Macleod 1928-ban tért vissza Skóciába, hogy az Aberdeeni Egyetem Regius fiziológiaprofesszora legyen (egykori tanára, John Alexander MacWilliam után, aki 1927-ben vonult nyugdíjba), majd később az Aberdeeni Egyetem Orvosi Karának dékánja lett. 1929 és 1933 között az Orvostudományi Kutatási Tanácsnak is tagja volt.

Macleod 1935. március 16-án halt meg Aberdeenben.