A Nazca-vonalak a Peru déli részén található Nazca-sivatag talajában készült geoglifák csoportja. I. e. 500 és i.sz. 500 között hozták létre az emberek mélyedéseket vagy sekély bemetszéseket a sivatag talaján, eltávolítva a kavicsokat, és szabadon hagyva a különböző színű szennyeződéseket. A Nazca-vonalnak két fő szakasza van, a Paracas-fázis, i.e. 400-tól 200-ig, és a Nazca-fázis az i.e. 200-tól i.e. 500-ig terjedő időszakra. A 2020-ig tartó években 80-100 új alakot találtak drónok segítségével, és a régészek úgy vélik, hogy még több is van.
A legtöbb vonal egyenesen halad át a tájon, de vannak állatok és növények figurális mintái is. Az összes vonal együttes hossza több mint 1300 km, a csoport területe pedig körülbelül 50 km2. A vonalak jellemzően 10-15 cm mélyek. Úgy készültek, hogy eltávolították a vörösesbarna vas-oxiddal bevont kavicsok felső rétegét, így sárgásszürke altalaj látható. A vonalak szélessége jelentősen változik, de több mint a fele valamivel több, mint 33 cm. Néhol csak 30 cm szélesek lehetnek, máshol elérik az 1,8 métert is.
A Nazca-vonalak egy része olyan alakzatokat alkot, amelyek a legjobban a levegőből láthatók (körülbelül 500 m-ről), bár a környező hegylábról és más magas helyekről is láthatók. Az alakzatok általában egy folytonos vonalból készülnek. A legnagyobbak körülbelül 370 m hosszúak. Elszigeteltsége és a fennsík száraz, szélcsendes, stabil klímája miatt a vonalak többnyire természetes módon megmaradtak. Az időjárás rendkívül ritka változásai átmenetileg megváltoztathatják az általános alakzatokat. 2012-től a vonalak állítólag megrongálódtak, mert beözönlöttek a földeket betelepítő telepesek.
Az ábrák összetettsége változó. A százak egyszerű vonalak és geometriai formák; több mint 70 állatábrázolás, köztük kolibri, pók, hal, kondor, gém, majom, gyík, kutya, macska és ember. Egyéb formák közé tartoznak a fák és a virágok. A tudósok eltérően értelmezik a tervek célját, de általában vallási jelentőséget tulajdonítanak nekik. 1994-ben az UNESCO Világörökség részévé nyilvánították.
Felfedezése
A Nazca-vonalak első publikált említése Pedro Cieza de León volt 1553-as könyvében, és nyomvonaljelzőként írta le őket.
1569-ben Luis Monzón arról számolt be, hogy ősi romokat látott Peruban, köztük „utak” maradványait.
Bár a vonalak részben látszottak a közeli dombokról, a huszadik században először perui katonai és polgári pilóták jelentették őket. 1927-ben Toribio Mejía Xesspe perui régész észlelte őket, miközben a hegy lábánál gyalogolt. Egy limai konferencián vitatta meg őket 1939-ben.
Paul Kosok, a New York-i Long Island Egyetem amerikai történésze az első tudós, aki mélyrehatóan tanulmányozta a Nazca-vonalakat. Amikor 1940–1941-ben Peruban volt, hogy az ősi öntözőrendszereket tanulmányozza, átrepült a vonalak felett, és rájött, hogy az egyik madár alakú. Egy másik véletlen megfigyelés segített neki látni, hogy a déli féltekén a vonalak hogyan futnak össze a horizonton a téli napforduló idején. Tanulmányozni kezdte, hogyan jöhettek létre a vonalak, és megpróbálta meghatározni a céljukat. Richard P. Schaedel amerikai régész és Maria Reiche limai német matematikus és régész csatlakozott hozzá, hogy megpróbálják meghatározni a Nazca-vonalak célját. Azt feltételezték, hogy az ábrákat csillagászati jelzőként tervezzék a horizonton, hogy megmutassák, hol kelt fel a nap és más égitestek jelentős dátumokon. A régészek, történészek és matematikusok mind megpróbálták meghatározni a vonalak célját.
Könnyebb meghatározni, hogyan készültek, mint annak meghatározása, hogy miért készültek. A tudósok elmélete szerint a nazcaiak egyszerű eszközöket és földmérő berendezéseket használhattak a vonalak megépítéséhez. A régészeti kutatások egyes vonalak végén facöveket találtak a földben, ami alátámasztja ezt az elméletet.
Joe Nickell, a paranormális jelenségek, vallási tárgyak és népi misztériumok amerikai kutatója a huszonegyedik század elején reprodukálta a figurákat ugyanazokkal az eszközökkel és technológiával, amelyek a nazcaiak számára is elérhetőek lettek volna. Ezzel megcáfolta Erich von Däniken 1969-es hipotézisét, aki azt sugallta, hogy „ősi űrhajósok” készítették ezeket a műveket. A Scientific American úgy jellemezte Nickell munkáját, mint „pontosságában figyelemre méltó” a meglévő vonalakhoz képest. Gondos tervezéssel és egyszerű technológiákkal a Nickell bebizonyította, hogy egy kis embercsoport akár a legnagyobb figurákat is napokon belül újra tudja alkotni, légi segítség nélkül.
A vonalak nagy részét a talajon egy sekély árok alkotja, melynek mélysége 10-15 cm. Az ilyen árkokat úgy alakították ki, hogy a terv egy részében eltávolították a Nazca-sivatag felszínét borító vörösesbarna, vas-oxiddal bevont kavicsokat. Amikor ezt a kavicsot eltávolítják, az árok alján feltáruló világos színű agyagföld színében és tónusában élesen elüt a környező földfelszíntől, látható vonalakat hozva létre. Ez az alréteg nagy mennyiségű meszet tartalmaz. A reggeli köd nedvességével megkeményedik, és védőréteget képez, amely megvédi a vonalakat a széltől, ezáltal megakadályozza az eróziót.
A Nazcák ezzel a technikával több száz egyszerű, de hatalmas, görbe vonalú állat- és emberalakot „rajzoltak”. Összességében a földmunka hatalmas és összetett: a vezetékeket felölelő terület közel 450 km2, a legnagyobb számok pedig közel 370 m-re terjedhetnek ki. Néhány adatot mértek: a kolibri 93 m, a kondor 134 m, a majom 93 x 58 m, a pók 47 m. A Nazca régió nagyon száraz, szélcsendes, állandó klímája jól megőrizte a vonalakat. Ez a sivatag az egyik legszárazabb a Földön, és egész évben 25 °C körüli hőmérsékletet tart fenn. A szél hiánya segített abban, hogy a vonalak fedetlenek és láthatóak maradjanak.
Két új kis figura felfedezését 2011 elején jelentette be a Yamagata Egyetem japán csapata. Ezek közül az egyik emberi fejre hasonlít, és a nazcai kultúra korai időszakára vagy régebbre datálható. A másik, dátum nélküli, egy állat. A csapat 2006 óta végez terepmunkát, és 2012-re körülbelül 100 új geoglifát találtak. 2012 márciusában az egyetem bejelentette, hogy 2012 szeptemberében új kutatóközpontot nyit a helyszínen, egy hosszú távú projekthez kapcsolódóan, amely a területet a következő 15 évben tanulmányozza.
A Smithsonian magazin 2019. júniusi cikke egy japán kutatókból álló multidiszciplináris csapat közelmúltbeli munkáját írja le, akik azonosították vagy újra azonosították az ábrázolt madarakat. Megjegyzik, hogy a nazcai geoglifák leggyakrabban a madarakat ábrázolják. A csapat úgy véli, hogy a korábbi kutatók által őshonos fajnak vélt madárképek egy része jobban hasonlít a nem sivatagi élőhelyeken található egzotikus madarakra. Azt feltételezték, hogy „az ok, amiért egzotikus madarakat ábrázoltak a geoglifákon az őshonos madarak helyett, szorosan összefügg a maratási folyamat céljával.”
A Yamagata Egyetem és az IBM Japan 2019-ben jelentette be, hogy 143 új geoglifát fedeztek fel a Nazca Pampán és a környéken. Ezek egyikét gépi tanuláson alapuló módszerekkel találták meg.
2020-ban egy dombon fedezték fel a macska alakját formáló vonalakat. Az alak egy meredek lejtőn áll, amely hajlamos az erózióra, ami megmagyarázza, miért nem fedezték fel korábban, amíg a régészek alaposan át nem tanulmányozták a képet. A drónok további kutatási helyszíneket jelentenek.
Az ismert Nazca-geoglifák száma 2022-ben elérte a 358-at. Jelenleg drónokat használnak a területet kutató antropológusok segítségére, és várhatóan sokkal többet fedezhetnek fel.
Antropológusok, etnológusok és régészek tanulmányozták az ősi nazcai kultúrát, hogy megpróbálják meghatározni a vonalak és ábrák célját. Az egyik hipotézis az, hogy a nazcaiak úgy teremtették őket, hogy az ég istenei lássák őket.
Paul Kosok és Maria Reiche a csillagászathoz és a kozmológiához kapcsolódó célt tűzött ki, ahogy az más ókori kultúrák emlékműveinél is megszokott: a vonalak egyfajta obszervatóriumként szolgáltak, hogy a távoli horizonton lévő helyekre mutassanak, ahol a nap és a kozmológia. más égitestek keltek fel vagy nyugszanak a napfordulókor.
Gerald Hawkins és Anthony Aveni, az archeocsillagászati szakértők 1990-ben arra a következtetésre jutottak, hogy a bizonyítékok nem elegendőek egy ilyen csillagászati magyarázat alátámasztására.
Maria Reiche azt állította, hogy az alakok egy része vagy mindegyike csillagképeket ábrázol.
Alberto Rossell Castro a geoglifák többfunkciós értelmezését javasolta. Három csoportba sorolta őket: az első az öntözéshez és a szántóföldi felosztáshoz kapcsolódó nyomvonalaknak tűnt, a második vonalak, amelyek a halmokhoz és üregekhez kapcsolódó tengelyek, a harmadik pedig a csillagászati értelmezésekhez kapcsolódott.
1985-ben Johan Reinhard régész régészeti, néprajzi és történelmi adatokat tett közzé, amelyek azt mutatják, hogy a hegyek és más vízforrások imádása dominált a nazcai vallásban és gazdaságban az ókortól a legújabb időkig. Elmélete szerint a vonalak és figurák a víz elérhetőségéhez kapcsolódó istentisztelet vallási gyakorlatának részét képezik, ami közvetlenül kapcsolódik a növények sikeréhez és termelékenységéhez. A sorokat szent utakként értelmezte, amelyek olyan helyekre vezetnek, ahol ezeket az istenségeket imádhatják. A figurák állatokat és tárgyakat ábrázoló szimbólumok voltak, amelyek célja az istenségek segítségét kérni a vízellátásban.
Nicola Masini és Giuseppe Orefici Pampa de Atarcóban, Pampa de Nascától körülbelül 10 km-re (6 mérföldre) délre végeztek kutatást, amely szerintük térbeli, funkcionális és vallási kapcsolatot tár fel e geoglifák és Cahuachi templomai között.
Egyes történészek szerint a Paracas-kultúra a lehetséges előfutár, amely befolyásolta a Nazca-vonalak fejlődését. 2018-ban a régészek által használt drónok 25 geoglifát tártak fel Palpa tartományban, amelyeket a Paracas kultúrához rendelnek. Sokan ezer évvel megelőzik a kapcsolódó Nazca-vonalakat. Némelyik jelentős különbséget mutat a témák és a helyszínek között, például néhány domboldalon van. Társfelfedezőjük, Luis Jaime Castillo Butters perui régész azt jelzi, hogy az újonnan felfedezett geoglifák közül sok harcost ábrázol.
A Nazcától északabbra, a Palpas régióban és a perui partok mentén más, a csincsai kultúrából származó jeleket is felfedeztek.
